Volt most egy riport velem a Lánchíd Rádióban…és valaki rákérdezett a facebookon, nincs-e meg valahol írásban az, amit ott mondtam, hogy „ mintha szégyen lenne, hogy vannak a társadalomban nehezen megoldható problémák”.
Nos, sokat írtam már erről, különböző összefüggésekben, és igen, nagyon izgat, hogy miként lehetne ebben szemléletet váltani…. mert valahogy azt látom, ez, kormányoktól függetlenül nem megy nekünk. Mert nem megy a problémák beismerése, ami pedig az alapja lenne a megoldások megkeresésének. Ezt, a mostani döntéshozás tökélyre vitte, mert most jaj annak, aki a hibákról beszélni mer, az eleve ellenség.
Rémülten nézem minden alkalommal a híreket, ahogy már olyan szint alá megy ebben a döntéshozói kommunikáció, amit sosem gondoltam. Persze az ellenzéki oldal is akkor jeleskedik problémajelzésben, ha nem döntéshozói szerepben van, bár a választási fokozatban őket most még mindig a mértéktartóbb kommunikáció jellemzi.
És az átörökítés szót azért használom itt is, mert meggyőződésem, hogy ezt nem bírtuk elengedni a szocializmus óta. Amikor „felfele” mindig rózsaszín képet kellett kommunikálni. Mindenáron.
Mi változott? Nos, ebben nem sok. Azt hiszem, zsigerileg ivódott ez belénk, és adjuk tovább, így a jó, ha a „főnökség” nem lát bajt, csak sikert, így egyengethetjük a magunk karrierjét is tovább, haladva a jól bevált, lojalitással kikövezett úton. A céges világban ez nem megy, ott mérések vannak, ott valós eredményeket kell produkálni. De az állami rendszerben való boldogulásnak régen is, és ma is ez volt az üdvözítő útja. Igaz, ma ez a két terület sajnálatosan össze is kapcsolódik, újabb problémákat teremtve, amivel persze megint nem lehet szembenézni.
Valaki egyszer azt mondta nekem, ez általános emberei tulajdonság, hogy nem szeretünk szembenézni a problémákkal, és ha baj van, akkor másokat hibáztatunk, és a magunk felelősségét nem ismerjük el. Nem tudom, én nem így látom. Szerintem ez sokkal inkább rendszerfüggő, az elvárások rendszerében alakuló emberi magatartás. Aminek nagyon sok eleme van, a karriertörténetektől a függőségi viszonyokig. Amiben azt hiszem, a bólogatásokra sokkal erősebb a rendszeren belüli pozitív visszacsatolás, mint a kérdésekre. És szerintem ez nagy baj.
Sokszor leírtam már, hogy ezt az oktatásban mennyire nyomon lehet követni. Ha egy tanár segítséget kér, mert nem tud megoldani bizonyos problémákat az osztályban valamely gyerekekkel, hamar rásütik, hogy nem jó pedagógus. Ki merné a portfóliójában leírni, hogy az osztályában jelenlevő SNI (sajátos nevelési igényű) gyerekkel nem boldogul, és a legnagyobb eredménye vele, ha csendben marad, és nem zavarja a többit? Pedig a probléma csak annyi, hogy neki ehhez sem képesítése nincs, sem plusz energiája, ideje, amit erre fordíthatna.. Hogy ehhez speciális szakember mindennapi jelenléte kellene az osztályban, amire nincs lehetőség… Nem, a portfólióban nincs szó efféléről. És ha ügyes, a minősítő tanításán ezt a gyereket otthon is marasztalja… hogy ne rontsa a képet, az ő szakmai kvalitásáról.
És egy igazgató sem ír arról, sem az év végi beszámolókban, vagy a pályázatában, hogy mivel nem boldogult vezetőként a tanév, tanévek során. Az eredményekre fókuszál, a hibákról pedig nem tesz említést. Sosincs szó ezekben rendőrségi beavatkozást igénylő esetek elemzéséről, a hátsó padban csendben egy fénymásolatot színezgető, olvasni alig tudó gyerekekről (ezt lassan módszertanná csiszolgatják a pedagógusok), sem a kiégés egyértelmű jeleiről a szegregált iskolák tanárainál, az országos kompetenciamérés alatti (egyébként minden méltatlan eszközzel a jobb eredményt segítő) átlagról is éppen csak annyira, amennyire kell, jelezve persze, hogy a javulás útján vannak.
Aztán a történet lép tovább, korábban az önkormányzatok, most a tankerületek szintjére. Így, a tükör azt mutatja, hogy az oktatásban minden a legnagyobb rendben van.
Mindenhol megtapasztalható ez az állami intézményeken belül. A területekről származó információk a rendszeren belül mozognak. Itt mennek az adatszolgáltatások, a beszámolók, így szerveződnek a helyszíni látogatások is. Amiben azt kell mutatni, hogy minden jó abban a rendszerben, amit az épp regnáló kormány előír. Minden eredményes. Minden hatás, amit fent egy íróasztalnál kitalálnak, jól működik, tökéletesen hat. Mert úgy a jó, ha mindig, mindenki elégedett….
A rendszer tele van olyan végrehajtókkal, akik ehhez asszisztálnak. Mert félnek, féltik a saját egzisztenciájukat, előmenetelüket, félnek attól, ha nem így tesznek, akkor mindez veszélybe kerül. Sokan érzik, hogy nem jól van így, de nem lépnek, nem is szólnak, „nem tehetem meg” mondják, „gyerekem van, akit fel kell nevelni”, vagy „ha felállok, a helyembe úgyis olyan kerül, aki ezt majd gondolkodás nélkül végrehajtja”, esetleg „megpróbálom a legjobbat kihozni belőle, hogy legalább ne ártson annyira”.
Pedig egy társadalom működésében mindig vannak hibák, problémák, amelyek akár a természetes együttélésből, akár a változásokból fakadnak. De mintha az, hogy erről beszélünk, az egy alkalmatlanságot felfedő, szégyenteljes dolog lenne. Azt hiszem, egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy ez nem vezet sehova. Mintha teljesen kiveszett volna mára a problémajelzés, a problémaelemzés. Pedig e nélkül nincs problémamegoldás sem.
Mit lehetne tenni? Talán a gyermekeket a családban és az iskolában is arra nevelni, hogy lehet hibázni. Hogy nem az a baj, hogyha hibázunk, mert az azt jelzi, hogy próbálkozunk, csak nem számoltunk valamilyen tényezővel. Hogy sokkal nagyobb baj, ha hazudunk, és nem tudunk szembenézni a problémával. Meg az is, ha az egészben nem látjuk a saját szerepünket, és mindig hárítunk. Másra.
De megtehetik-e, meg tudják-e tenni mindezt olyan felnőttek, akik közben maguk is rettegnek a hibák jelzésétől? Akik most már két „elmúltnyolcévezés”-ben szocializálódtak? Meg tudják-e ezt tenni szülőként, miközben a munkahelyükön folyamatosan más szerepet játszanak? Pedagógusként az iskolában is?
Azt hiszem, az elhallgatás és a hárítás generációja lettünk. Kérdés, megtörhető-e ez valaha?
