Amikor a hideg nem teszi nagyon próbára a szegénységben élőket, akkor mi, segítőként is pozitívabban látjuk a dolgokat. Akkor a krízishelyzetek kezelése sikeresebb, egyediségében értelmezhetőbb, és a rendszerszintű hibák is valahogy nyugodtabban szemlélhetők. Ám, mikor ekkora a hideg, ami minden támogatott családunkat veszélyezteti, akkor valami olyan bénító félelem van az emberen, ami sokkal elkeseredettebbé tesz. Félek, féltem őket, főleg a gyerekeket meg az öregeket, és dühöt is érzek, mert ilyenkor nehéz higgadtan szemlélni a választási kommunikációt, a sikerként kihangosított beruházásokat.
Ilyenkor a tehetetlenség dühe engem is elborít, és igazságtalannak érzem a minket körülvevő világot, ami ide juttat családokat, gyerekeket. Dühös vagyok az ország életét szervezők fókuszai miatt. A félrefordulás, a korrupció, a hamis kép kommunikálása, az ellenségkép-gyártás, az eltúlzott választási költségek miatt. Mert az élet közvetlen védelme szerintem prioritást kellene, hogy kapjon.
Mert ahol semmi tartalék nincs, ahol a családba befolyó bevétel a hónap végéig az alapszükségletek fedezésére nem elég, ott nincs elég tüzelőre sem. Ott nem tudnak félretenni, egész évben, hogy majd szeptemberben megvehessenek annyit, amivel biztonságban kihúzzák a telet. Ott a szociális tűzifa az egyetlen, amire számítanak, mellette, ha jövedelemhez jutnak, vesznek egy keveset, és végül marad a fagyűjtés mint lehetőség. Ezekből, ha nem nagy a hideg, elvannak. Ne karnyi vastag fákra gondoljanak, itt nem ez a jellemző, hanem az elhagyott telkeken, útszéleken, egy nyáron kihajtott, kétujjnyi, maximum csuklónyi ágakra, amelyek nedvesek, és nehezen gyulladnak meg, de adnak némi meleget. Igaz, szinte folyamatosan rakni kell a tűzre. Éjszaka is, mert ha abbahagyják, reggelre nagyon kihűl.
A lakhatási szegénységben persze más is nehezít. A hőszigetelés, ami nehezen értelmezhető a rossz nyílászárók viszonylatában, amit tudnak, kitömnek rongyokkal, hogy útját állják a betörő hidegnek. A rossz kályhák, kályhacsövek, kémények, melyek újabb veszélyforrásként települnek rá erre az amúgy is nehéz helyzetre.
A hét végére már több családból tűntek el a bútorok éghető részei. Főleg ott, ahol nincsenek férfiak, akik fát gyűjthetnek. Eltűntek a szekrényajtók, majd a polcok is, és az ágyak matracait is tégla tartja már…az ágyneműtartó, az ágy lába is adott pár órás meleget a gyerekeknek. Aztán persze jön majd az új probléma, a nem megfelelő környezet a gyerekek neveléséhez, de ez most másodlagos, nem fagyhatnak meg, majd próbálunk visszapótolni mindent, ahogy tudjuk.
És minden éghető megy még a kályhába, legyen az rongy, rossz cipő, műanyag, bármilyen szemét. Mert a „zöld” szempontok is rangsorolódnak, az élet közvetlen védelme fontosabb, mint a távlatokban az egészséget károsító hatások. Most hiába a gyerekgyógyszer-programunk, már egy kisgyerek tüdőgyulladással kórházban van. Mert a hideg ellen nem tudjuk felvenni a harcot gyógyszerekkel. Félek, lesz még több is….
A mi kézi készítésű biobrikettünk sem az igazi, ha ekkora a hideg, sok a hamu utána, és szinte folyamatosan rakni kell a tűzre. Nem birkózik meg mínusz öt fok alatt a hideggel.
Most tervben van egy nagy projektünk…már vannak, akik mellénk álltak, és pályázni is próbálunk. Az alapötlet toldi roma munkatársunktól származik, aki felvetette, hogy a kézi biobrikettet cseréljük fel egy gépire, ahol olyan brikettet készíthetnénk, ami tömörebb, olyan, mint ami kapható az üzletekben. Aztán ez az ötlet szépen kikerekedett, mások is gondolkoztak velünk…
Most így néz ki: olyan projekt lenne, amiben szegények segítenek szegényeknek. Ilyen van Indiában, Afrikában, mikor pl. szegénységben élő asszonyokat tanítanak meg varrni, és a piaci árnál jóval olcsóbb ruhákat, vagy éppen cipőket készítenek, és a célcsoportjuk a hozzájuk hasonlók, akiknek nincs elég jövedelmük, nekik adják el, olcsóbban, mint amennyiért az üzletekben megkapnák. Ez azonban, mármint a ruhakészítés, Európában értelmezhetetlen, belefulladunk a használt ruhába, ez alá az ár alá nem lehet menni. Ám, az elszegényedő térségekben, a kis falvakban, ahol nincsen tüzép sem, és ahol a tűzifát egy nagyobb településről kell ideszállítani, ott ez a „szegények termelnek a szegényeknek” dolog értelmezhetővé válik.
A tartalék nélküli családok nem tudnak egy télre egyszer bevásárolni, havonta, néha kéthetente vesznek (amikor meg nincs erre sem forrás, akkor fát gyűjtenek, de az meg büntetendő), és így mindig rájön a szállítási költség…tehát drágábban tudják csak beszerezni.
Ha helyben, a helyi mezőgazdasági hulladékra épül rá a kis üzem, akkor itt akár hetente, sőt naponta vehetnek belőle, a piaci ár alatt, hiszen nincs szállítási költség. Nagy segítség azoknak, akik a tüzép nélküli kis falvakban élnek, és érintettek a tüzelő beszerzésének problémájában. És más hozadéka is van. Munkahelyet teremt pár embernek, visszaszorít a szemétégetésen, az illegális fagyűjtésen. Helyi adottságokra épül, helyi igényre, szociális érzékenységgel. A hozzájutás szabályozása pedig a helyi „igazságossági rendszerünkben”, a közösség által elfogadott szabályokkal megszervezhető.
Szóval, most ezen dolgozunk, hogy ehhez a feltételeket megteremtsük. Mert kell épület, raktár, maga a gép, aztán aprító, fóliázó…. az alapanyag biztosítása, szállítása. Ilyenkor, mikor ekkora a hideg, még jobban érzem, hogy muszáj valamit kitalálni…csinálni kell. De nagy beruházás ez…egy civil szervezetnek. De ha sikerül, és működik, adaptálható lesz más, hasonló helyzetben levő településekre is. És akkor már csak valami központi forrás (vagy akarat?) kellene, hogy máshol is megvalósulhasson. Hogy ne rettegésben teljenek a hideg napok. Mert az emberi élet védelme mindennél fontosabb.
