Közösségek. Társadalmi problémák. Állami feladatok. Finanszírozás. Fenntartás. Megoldások. Adaptálhatóság. Átpolitizálódás. Talán ezek mentén a kulcsszavak mentén gondolkozom mostanában a legtöbbet a civilségről.
És van min gondolkozni. Pláne, ha az ember a nemzetközi tapasztalatokkal is összeveti mindezt.
Civilek és közösségi tevékenység. Azt hiszem, ez lenne a testreszabott feladat nekünk. Helyi igényekre szervezni közösségi megoldásokat. Mert jó az embereknek közösséget alkotni, közösségi élményeket szerezni, együtt lenni, megerősítéseket adni egymásnak érdeklődésről, tudásról, az élet minden területén. Jó, ha találunk egy faluban embereket, akik képesek pl. a hobbijuk mentén egy kis közösséget alkotni. Aztán, ha szeretnének valami forrást ehhez, akkor intézményesülni kell, szervezeti forma szükséges, alapítvány, egyesület. Még ez is rendjén van.
Ám a világ nem ilyen csodás, hogy az emberek csak az élmények, a szabad idő, a hobbi mentén gondolkozzanak. Vannak, akiket a közösség problémái nem hagynak nyugodni, mert tele vagyunk ám ilyenekkel, leszakadó régiókkal, elszegényedéssel, annak minden hozadékával, szétzilált közösségekkel. Ezekre a problémákra az állami rendszer nem tud megfelelő megoldást adni. Egy részére megoldási protokollja sincs, ahol van, ott is sok a baj, kiégett, eszköztelen szakemberek, mélyen rögzült, idejétmúlt szerepek. A növekvő gondokat a civilek egy része nehezen viseli, megoldást keres, új utakat, módszereket.
Állami feladatok kerülnek így a civilekhez, akik ráadásul sikeresen próbálkoznak a megoldással.
Sok civil szervezet elszigeteli magát a rendszertől, szándékosan, mert úgy látják, nekik, egyedül jobban megy. A rendszer csak gátol, ne is törődjünk vele, mondják, és fejlesztik a saját modelljüket, mintegy zárványt. És dolgoznak, először csak önkéntesen, aminek mindig van egy ad hoc jellege, hiszen közben munkahelyük van, élnek, más programjaik is vannak. Ám a problémák nőnek, és úgy tűnik, a megoldásokhoz több kell, napról napra kell, aki dolgozik benne, folyamatosság kell… és ehhez forrás.
És itt bejön a finanszírozás kérdése. Mert a folyamatos munka, jelenlét már nem megy pénz nélkül. Amit leginkább elérhettek, azok a pályázatok voltak. Ide viszont speciális tudás kell, és infrastruktúra, amit többnyire pályázatokból a civilek elkezdenek felépíteni. Amikor munkaviszonyban is alkalmazhatott a munkára szakembereket a civil szervezet, a fenntartás is új színt kapott. Mert a problémamegoldásba magát bedolgozót nem szívesen engedték el, ha már működött a dolog, jó lett volna megtartani. Aki jól csinálta, pályázatról pályázatra tudta biztosítani az állásokat, és ez átstrukturálta a gondolkodást. Mert szempontként zárkózott fel az állás megtartása a problémamegoldás mellé, sőt, sokaknál meg is előzte ezt. Már nem úgy kerestek pályázatot, ami a küldetésükhöz igazodott, hanem a fenntarthatóság, az állások megtartása szerint. Sokakat félrevitt ez az eredeti küldetéstől.
Aztán jött az átpolitizálódás, ami a pályázatok elérhetőségét is meghatározta. Mert lettek a támogatásra méltó és méltatlan szervezetek. Egy maradt fix, a megoldásra váró társadalmi problémák, egyre növekvő száma, és a mélysége.
No meg ott a közvélemény. A maga álláspontjaival, véleményével, ítéleteivel. Ha civil vagy, dolgozz önkéntesen! A jó civil így dolgozik ám…. mondják a munka terepétől távol élők. Ám ezekben az állam működési hézagaiban felnőtt munkát nem lehet már így kezelni. Az állami rendszer is munkaviszonyban próbálja megoldani az oktatás, a szociális, egészségügyi terület, stb. problémáit. Vannak persze, ahol az önkéntesség becsatornázódik, nálunk is. De ennek a megszervezéséhez is speciális tudás és infrastruktúra kell már, ami folyamatos és napi szintű munkával végezhető csak.
Szóval, ekkor jött a közvéleménytől a megélhetési civil fogalma. Mert szégyellje magát, ha e munka mellett nem tud másból megélni. Ha ebből van a fizetése. És itt bejött egy másik érdekes dolog is. A probléma mesterséges fenntartásáról. Mert a társadalmi problémákban dolgozó civil szervezetek azért dolgoznak, hogy ne legyen rájuk szükség. Igazából a munkájuk során folyamatosan fel kell számolni önmagukat. No, ez már azért nagy falat…. ezt az ellentmondást feloldani nem egyszerű.
Mennyi ellentmondás, tisztázatlan viszonyulás van ma a civil szervezetek működésében… Talán egyszer érdemes lesz valakinek elemezni ezt is. És akkor talán megtalálnánk jobban magunkat a rendszerben, látnánk a helyünket, szerepeinket, feladatainkat.
És remek lenne, ha az állami feladatokat az állam tervezhetően finanszírozhatná a civileknél. Ha a civil szervezetek a probléma megoldására tudnának fókuszálni, és ebben kezelhető lenne önmaguk felszámolása, és az új problémakezelés megtalálása is. Mint Bart Weetjens, (Ashoka fellow), aki idomított patkányok segítségével felszámolta a taposóaknákat, egy komoly szervezettel, amit kiépített a világon. Aztán, mikor ez készen volt, másba kezdett: hogyan tudná a patkányok kivételes szaglását a tbc kimutatásában kihasználni. Mert ez a legolcsóbb és legegyszerűbb diagnosztikus eljárás, amivel a legkorábban felfedezhető a gyilkos kór. Felszámolt egy problémát, aztán keresett másikat.
Azt hiszem, az is jó lenne, ha a társadalmi problémák megoldásában dolgozó civil szervezetek céljai között megjelenne a multiplikálhatóság, adaptálhatóság is. Hogy ne zárványokat fejlesszenek, hanem máshol is beépíthető tapasztalatokat.
És jó lenne, ha ezek a civil szervezetek társadalmi vállalkozásként tudnák meghatározni magukat. Ahol a probléma megoldása iránt érzett szenvedély mellett természetes, mindenki által elfogadott „láb” lenne az üzlet, a fenntartás. Tervezhetően. Jó lenne nem kínlódni ennyit ebben a munkában. Jó lenne kevesebb akadállyal megküzdeni.
Vajon elérjük-e valaha, hogy az állam, és az intézményrendszere nálunk is partnerként tekintsen a civilekre? Hogy építsen a munkájukra? Néha álmodozom ilyesmiről….De ebben most nem állunk nyerésre…. sajnos. Lassan hungaricum lesz a magyar civil szervezetek helyzete.