Próbálom visszakeresni magamban, mikor volt az első eset, hogy elkezdtem írni erről az egészről. Az biztos, hogy még 2009-ben… talán akkor indult az Esélyegyenlőségi Napló az osztályfőnökök honlapján, utána meg ez a blog, a Nyomorszéle, akkor még az FN-en. Persze volt korábban is, hogy írtam, pedagógiai tartalmú kötetekbe, újságokba. De az más volt. Ott szakmai tudásmegosztás volt a cél, és szűkebb körnek szólt.
Mióta az oktatás esélyteremtő munkává szélesedett az életemben, kibővült minden. Más célok is megjelentek. Az egyik személyes: egyszerűen szükségem volt arra, hogy kiírjam magamból azt az elkeseredettséget, tehetetlenséget, ami felgyülemlett bennem a munka során. A másik az volt, hogy magamon is, és másokon is azt láttam, alapvetően az a baj, hogy nem értjük ezt az egész 21.századi nyomorúságot, tele vagyunk sztereotípiákkal, keressük, mi a hiba bennük, miért nem képesek változtatni az életükön, és közben nem vesszük észre, hogy mi magunk sem vagyunk rendben a viszonyulásunkkal ehhez az egészhez.
Eleinte csak az esetek sokkoltak. A gyerekek mondatai, amelyeknek utána kellett menni, hogy az ember megértse, mi van mögötte. A lakhatási szegénység, a kilátástalan élethelyzetek. Ezeket megírtam. Akik olvasták, rácsodálkoztak. Nem gondolták, hogy Magyarországon van ilyen.
Aztán, ahogy csúsztam egyre jobban bele a probléma megértésébe, jöttek más témák. Amelyeket nem lehetett megkerülni. A helyi intézményrendszer működésének ellentmondásai, a velük felvállalt konfliktusok, a keservesen, sokszor a nyilvánossággal kikényszerített együttműködésekkel. És itt már eszköz is kezdett lenni a kezemben az írás, amit meg kellett tanulnom jól használni, hogy ne ellene dolgozzon, hanem hasznára váljon az ügynek. Ami persze megint újabb területeket sodort be, pl. az állami működés hézagait, hiszen a helyi működés központi előírások alapján történik, a benne dolgozók személyes elköteleződései, vagy éppen kiégései mind ok-okozati összefüggésben vannak a rendszerrel.
Ahogy a problémáról egyre több tapasztalatot gyűjtöttem, úgy sodródtak bele újabb területek is az engem feszítő témákba. A roma identitástól az uniós pénzek felhasználásáig, a rossz fókuszú szakpolitikai intézkedésektől a civilek helyzetéig. Sok-sok írás, nemcsak itt, e blogban, hanem máshol is, lenyomatai lettek a munkámnak, és azt hiszem, ha az én szemszögemből is, de kicsit a világnak is, amiben élünk.
Sok visszacsatolás jött, és jön ma is. A gyűlölködő kommentek lassan kikoptak, bár azért a lomtárban gyűlnek még ma is. A megerősítőek sem a blognál jelentkeznek már, inkább a közösségi oldalakra tevődtek át, vagy a konkrét megkeresésekbe. Sokan olvassák, és követik innen kiindulva az Igazgyöngy munkáját.
Lassan belopakodott a felsőoktatásba, használják az írásokat sokan a leendő szakemberek oktatásában, mint terepi tapasztalatokat, és már össze sem tudom számolni, hány szakdolgozat, kutatás ért el minket ezeken a követéseken keresztül. Lettek fordítások is belőle, és bizonyos területeken nemzetközi szintre is lépett a dolog.
A blog könyvben való megjelentése is sokakban felmerült már, évekkel ezelőtt is. Sokan írtak, segítséget ajánlottak, de valahogy eddig nem volt megfelelő a pillanat. Aztán, sok szerencsés találkozás és jó szándék most sikerre vitte ezt. Mert most megjelenik a „Láthatatlan Magyarország” címmel egy válogatás az írásaimból, a TEA Kiadó gondozásában.
De ez is, mint minden, ami velem történik, kész csoda volt. Mert előtte volt, aki összegyűjtötte mindenfelől az írásaimat, akkurátusan sorba szedve mindet, amit az internet megőrzött. Aztán jött a megkeresés a kiadótól. Közben lett valaki, aki nem kis összeggel szállt bele (teljes névtelenséget kérve), hogy a könyv nagyobb példányszámban jelenhessen meg. No meg ott a könyv szerkesztője, aki képes volt megbirkózni ezzel az igencsak terjedelmes és vegyes anyaggal, kiválogatta a javát, megkereste a logikai szálat, amire felfűzte, és az olvasók számára emészthetővé tette az írásokat. Ott voltak azok, akik mellette véleményezték, egyengették, illesztgették, hogy végül könyv legyen belőle. Aztán, akik nevüket adták az ajánlásokkal ahhoz, hogy megerősítsék: érdemes elolvasni annak, aki érteni akarja ezt az egészet.
És ne hagyjam ki azt a rengeteg embert, aki mellettem, mellettünk van, aki közvetlenül, vagy közvetve segíti a mindennapjaimat, a munkámat, akik támogatnak, biztatnak, óvnak, figyelmeztetnek, akik lehetőséghez juttatnak, hogy ez által dolgozhassunk tovább, mert ők is látják: muszáj. Ebben a könyvben mindannyian benne vannak. Azok is, akikért dolgozunk, és azok is, akik segítenek minket.
És benne vagyok én is. A vívódásaimmal, a keserűségemmel, a naiv optimizmusommal, és a reményeimmel is. Mert tudom, hogy a legnagyobb mélységekben is felcsillanhat valami. Csak figyelni kell, és észrevenni. Aztán jó erősen tartani, mutatni másoknak is, hogy észrevegyék. Hát, erről szól ez a könyv.
Köszönöm mindenkinek, hogy megszülethetett.
