Furcsa vonalat ír le körülöttünk a hozzánk kapcsolódó gyerekek életútja. Hol fent, hol lent, hol eltávolodva tőlünk, hol visszatérve. Akárhogy is van, az Igazgyöngy részévé válik sokuk életének. Ahová vissza lehet térni, ha baj van, vagy épp azért, hogy elmondhassák: minden rendben van.
A lány még alsó tagozatos korában csatlakozott hozzánk, mint legtöbben, a képzőművészeti oktatásunkhoz kapcsolódva. Jól behúzza ez a gyerekeket, bár, főleg az elején erre is külön haditerv kellett. Gyorsan beiratkoztak ugyanis azok, akik jó háttérrel rendelkeztek, akiknek szülei tudatosan megragadtak minden lehetőséget a gyerekeik fejlesztésére. De akiknél ez hiányzott, akik nem is fogták, mi ez, ők nem. Mert nekik hiába írtuk ki az általános iskolákban, hogy lehet jelentkezni, nem jöttek. És az ellenőrzőbe is hiába került be kis invitáló szöveg, nem olvasta el otthon sem senki. Itt, ha meg akartunk győződni arról, hogy értik-e, mit kínálunk, és ennek az ismeretnek a birtokában döntenek, előbb fel kellett keresni őket, elmesélni, átkódolva, hogy mi is ez a „rajz-iskola”. Így kerültek be hozzánk az első halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, a szegregátumokból. Ma már ez fölösleges, az Igazgyöngy neve már “védjegy”, beépült a gyerekek és a szülők között is. De sokat kellett dolgoznunk azért, hogy ez így legyen.
Azt hiszem, ez is egy olyan terület, amivel dolga lenne mindenkinek, aki velük dolgozik. Hogy beépítsék a felkereső jellegű szolgáltatást a munkájukba. Így sok minden elmozdulna. De az irodákból, maximum „behívatva” fejlesztés nem, csak a büntetés rendszere működtethető. És az remekül működik is.
Nos, a hatalmas fekete szemű, sovány lányka végig velünk volt az általános iskolában. Ügyesen, lelkesen dolgozott, szépen fejlődött, pályázatokon is díjazták a munkáit. A családdal is kapcsolatban voltunk, volt még testvér bőven, sorban, ahogy nőttek, kapcsolódtak az oktatásunkhoz is. Aztán bonyolódott a helyzet. A nővére, és az anyja szinte egyszerre szültek. A lánynál az „apásítás” nem történt meg, igazából nem is tudtuk, kitől van a gyerek… és ha bogozni próbáltuk, rémült elzárkózást éreztünk. Közben az apjuk eltűnt, talán börtönbe került, már nem is emlékszem pontosan. Arra viszont igen, és ezt meg is írtam akkoriban a blogban, hogy a nagylány, akinek már kicsije volt, egyszer, mikor náluk jártam, mutatta kis füzetlapra készített rajzait, és kérdezte, nem járhatna-e be hozzám, rajzolni. Igent mondtam, és egy fél évig jött is, lelkesen, addig az anyja vigyázott mindkét kicsire.
Aztán visszatért az apjuk, de beteg lett, és rövidesen meg is halt. Nos, ezután többször keresett az asszony minket. A rokonok el akarták üldözni a házból őket, tartozásokat emlegetett, tisztázatlan tulajdonviszonyt, egyre zavarosabb volt a történet. Végül elköltöztek, két faluval arrébb, és elindult a lecsúszás. Onnan egy másik faluba mentek, a gyerekeket kiemelték, az asszony pedig Pestre került.
A fekete szemű lányt is elvesztettük, nem tudtunk róla, aztán váratlanul felbukkant. Párja lett egy másik tanítványunknak, mindketten nagykorúak voltak már. A fiúval szinte folyamatos volt a kapcsolattartásunk, azóta is, hogy kikerült tőlünk. Mikor a családjáról kérdeztem a lányt, azt mondta, ő már lezárta ezt a történetet, a nővérével tartja a kapcsolatot, ő itt maradt, ezen a vidéken, de az anyjával nem. Mert nem úgy él, ahogy ő azt szeretné. És kérdezte, megengedném-e, hogy járjon rajzra.
Ettől kezdve, bár meglehetősen hektikusan, de be-bejárt egy-egy órára. Közben lett egy kisfiuk, akkor a rajz szünetelt, de kapcsolatban voltunk. Amikor a kicsi elérte a bölcsis kort, újra megjelent a lány rajzolni is. A párja az ország másik végén vállalt munkát, havonta egyszer jött haza. A lány bejelentkezett közmunkára, és időnként bejött rajzolni. Hagytam, hogy azt fesse, amihez kedve van.
Az utolsó képén egy fekete szemű lány van. Hosszú haja átöleli a tájat, mint egy út, fut körbe a képen, dombokat és házakat visz. A levegőben fekete madarak repülnek. A kép nem a gyerekrajzok báját tükrözi. Inkább drámai. Benne van minden.
Előrevetítette talán azt is, ami történt. Mert a suli idei indulásakor nem jelentkezett. Érdeklődtem, mi van vele. Nyilván jó lenne hallanom őt is, hogy tisztábban lássak, mert így az információk egyoldalúak. De ez most nem megy, nem érem el. Elment Pestre. A kisfiát itt hagyta, az apjával, aki most már nem is vállal távolabb munkát, itthon, alkalmi munkából tartja el magukat. Ő meg állítólag az anyjánál van. Akit eddig megvetett. Pár fotót láttam róla a facebookon az ismerősök oldalán, nos, látom, itt most nem felfele megy az a bizonyos vonal, amivel az életutat le lehet írni.
De remélem, visszatér majd. Hogy nem szippantja be valami más élet. És jön rajzolni is újra.
A kis festmény is különös utat járt be. Nemrég, egy jótékonysági rendezvényen szeretett bele valaki. Úgy tudom, egy fiatal roma nő, aki messziről került oda, és annak az intézménynek a büféjében dolgozik, ahol a rendezvény volt. Nem ismerhette a kép készítőjét, történetét. De mesélték nekem, hogy sírt, mikor hallott ott a munkánkról, és mindenáron akarta ezt a képet. Mert találkozott vele. Talán a kép üzenete az ő életének is lenyomata lehet.
Ennyi minden lehet hát egy kép mögött, és így visz tovább üzeneteket, így hat másokra, így húz tovább, erősít valakit. Sok ilyen alkotás fotóját őrzöm. Talán egyszer majd lesz időm, hogy megírjam a hátterüket is. És akkor, a sorsokkal együtt, talán még érthetőbb lesz minden a munkánkban. A rajzolás is.
