A héten megint bejött az alapítványhoz. Ő, akinek helyzete megoldatlan, megoldhatatlan, aki minden megjelenésével szembesít a tehetetlenségemmel. Akinek nincs helye sehol. És aki nem is akar sehol sem maradni.
Pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha a kórházban tölt egy-két hetet, aztán ténfereg, csapódik valakihez, eltűnik hetekre, néha rendőrségi ügye van, néha becsúszik a kábítószer is, ilyenkor botrányt csinál, akkor visszakerül a kórházba, és kezdődik minden elölről.
Mikor nagykorú lett, az anyja nem vállalta, így hivatalos gondnoka van. Néha hazamegy, de csak egy-két napot bír, aztán megy, viszik azok, akik még ilyen állapotban is hasznot remélnek belőle, a család nem tudja visszatartani, de nem is akarja már, jobb, ha nincs otthon, nem csinálja a cirkuszt.
Ha kint van, és bajba kerül, mindig bejön hozzánk. A kórházból többnyire egyből idejön, hogy váltsuk ki a gyógyszerét, amit egy darabig szed, aztán elhagy. Ruháért, cipőért jön, kéthetente-havonta, néha ritkábban. Most is ezért jött, a szakadt nyári papucsban nem is tudom, hogy tudott eljönni idáig. Amit levesz, ki is dobjuk, rutinosan teszi ő is a kukás-zacskóba, akkor jön váltásért, mikor már ő sem bírja tovább hordani. És jön, ha megverik, ha sérülései vannak, ha nincs hova menjen, ha menekül onnan, ahol nyilvánvalóan futtatják. Ha éhes. Ha fertőzése van.
Pénzt is kér mindig, de azt nem adunk már, annak mindig rossz vége volt, sosem a buszjegyre fordította, amire kérte, hanem másra, próbáltuk, hogy megvettük neki a jegyet, feltettük a buszra, de ezzel sem oldódott meg soha semmi.
Azt, hogy prostituálják, nem tudom bebizonyítani. Az meg mindegy, ő mit mond, ki hinne annak a „bolond”lánynak? És ha be is bizonyítom, mire megyek vele? Jön a másik, aki használja. Előbb ő, aztán a haverjai, aztán mások is, pénzért. Amit persze elszednek tőle.
Ha itt van a környéken, gyakrabban jön, de ha hetekre eltűnik, tudjuk, valahol az ország más pontján járja ugyanezt az utat. Aztán többnyire kórház a vége máshol is, általában öntudatlanul szedik össze valahol. Az utóbbi időben legalább már nem külföldön, hanem itthon.
Most megint elfertőződött, próbál tisztálkodni, mondja, de fehérneműje nincs, már a combja is eleven, és arra sem emlékszik, mikor mosott hajat utoljára. Gyorsan veszi át a ruháit, kapkodva öltözik, adok hintőport, hátha az csökkenti kicsit az égő érzést, csak egy pillanatra áll meg, mikor a nagy rózsaszín sálat, amit szintén adtunk neki, meglengeti….kicsit elmélázik, milyen szép….egy pillanatot ad magának, aztán gyorsan a nyaka köré tekeri, a reklámszatyorba tömi a plusz váltás ruhát, amit még kapott, a kekszet, édességet, rákérdez még egyszer a Canestenre, de az most nincs, nem tudok adni, majd elmegy. Nekem még azt mondja, haza, az anyjához, az ajtóban a kollégámnak már azt, hogy Pestre.
Mikor elmegy, hívjuk a gondnokát… de azt mondja, ő is tehetetlen. Így nem lehet elhelyezni sehol sem. Mert nem marad meg, mindig szökik, megy, kóborol. Különben is várólistán van mindenhol, nincs hely. De ha el is helyezik, ha kétszer-háromszor megszökik, nem tartják fenn neki a helyet. A felnőtt járadék megállapításához már négyszer kért neki időpontot, ki is küldi mindig a levelet, de nem jelenik meg, nincs is otthon, nem is érti, hogy ez fontos lenne. Tanakodunk, mit lehetne vele tenni. Nem lát megoldást.
A pszichiátria már rég jelezte, hogy ők nem tudják tartósan bent tartani, nem erre vannak berendezkedve, nem is lobbizok már érte, örülök, hogy ha bekerül, legalább egy darabig kezelik.
Másnap bejön (más ügyben) az anyja. Kérdezem, hazament-e a lány. A válasza: nem. Aztán sorolja, ő sem bír vele, nem tud vele mit csinálni, két napot, ha elvan otthon, mocskos dolgokat csinál, pedig ő mindig mondja neki, hogy nem kellene. De ő is tehetetlen. Neki ott a kicsi. Meg a másik. Elég gond van azokkal is.
Korábban próbáltam elhelyezni, egyházi otthonban is, de ott is kudarcot vallottunk vele.
El kellene engednem. Elfogadni, hogy nem bírok rajta segíteni. Otthagyni nekem is őt abban a légüres térben, a rendszer hézagaiban, ahol nincs felelősség senkin, ahol mindenki azt mondja, nincs módja megoldani a problémáját. De nekem nem ad felmentést belül, ha azt mondom, nem tudok semmit se kezdeni vele. Nem tudom kitörölni a fejemből, becsukni egy aktába, egy zárójelentésbe, és feltenni a polcra, hogy kész, a feladatot teljesítettem, engem nem vonhat felelősségre senki. Nem tudom azt a felmentést sem megadni magamnak, hogy ő dönt így. Mert látom, hogy beteg, és nem tud felelősen dönteni.
Szóval, nincs megoldás. Ő az, aki csak van. Használják. Hol ez, hol az. Nincs hova menjen. Kóborol. Ténfereg, csapódik valakihez, eltűnik hetekre, néha rendőrségi ügye van, néha becsúszik a kábítószer is, ilyenkor botrányt csinál, akkor visszakerül a kórházba, és kezdődik minden elölről.
Amíg vége nem lesz.
