Nagyon sokat dolgoztunk már azért, hogy a szegregált körülmények között élők, legyenek azok felnőttek, vagy gyerekek, értsék, melyek azok a közösségi normák, ami az ő környezetükön kívül van. Próbáljuk rávezetni őket erre, hogy segítsük az integrálódásukat, befogadásukat.
Persze ez nem egyszerű. Mert nehéz, mikor megérkezünk egy busznyi, teljesen normálisan viselkedő gyerekekkel valahova, és az első mondat, amit meghallanak a véletlenül ott állóktól ez: Minek jön ide ez a sok cigány?! Nos, hogy ezeket is megértessük a gyerekeinkkel, és pozitív irányba terelhessük a dolgot, beszélünk nekik az előítéletekről, a rossz tapasztalatokról, hogy lássák, mi lehet egy ilyen mondat mögött. Mi magunk is példát mutatunk minden szóval, mozdulattal, elmagyarázunk mindent, amivel otthon nem találkozhattak. Egy-egy ilyen kirándulás dupla felelősség, mert nemcsak őket kell figyelnünk, hanem a környezetet is, megvédeni őket, ha kell, azoktól, akik ugyanolyan szociális készség hiányosak, mint ők, ám a többségi tudat gőgjében gondolkodás nélkül ítélkeznek felettük.
Milyen messziről indultunk ezzel is! Emlékszem, sok éve, mikor még az első kirándulásokat próbáltuk, folyton összeverekedtek azokkal a gyerekekkel, akikkel találkoztunk. Még a cigányokkal is. „Tudsz cigányul?”- kérdezték az idegent, és ha nem, már meg is volt az indok a kötözködésre, hogy ki a „rendes” cigány, és ki nem az. Vagy egyszer, talán ezt már megírtam, mikor próbáltam megtudni az okot, miért kellett fellökni egyiküknek a vele egyidős fiút, a válasz ez volt: „Hát, mert nízett…” (nézett). Mert ennyi elég volt. Hogy nézte a másik.
Nos, szóval, nagy küzdelem volt, de ma már egészen jól működik a dolog. Ám nemrég nagyon rossz tapasztalatokat szereztünk ezen a területen. Tulajdonképpen nem az első, sok hasonló volt már, de eddig nem írtam róla, hogy ne növeljem az amúgy is ellenséges hangulatot. Most mégis megírom a legutóbbit, egyrészt, mert sajnos tipikusnak látom, másrészt, mert azt hiszem, a helyzet realitásához ez is hozzá tartozik, és a megoldáskereséshez a reális problémafeltárás nélkülözhetetlen. Teszem ezt úgy, hogy hiszek a munkámban, bennük, akikért dolgozom. A cigányokban.
Az eset egy olyan kiránduláson történt, ahol mellettünk más, fővárosi roma felnőttek (vezetők) és gyerekek is voltak. A kirándulásra ide utazott mindenki hozzánk, itt volt egy ismerkedési est, aztán innen indultak tovább, autóbusszal.
Már ez az este sem volt felhőtlen, a mi gyerekeink szülei főztek vacsorát (nem bonyolultat, de finomat), ám a fővárosi felnőtt roma vendégeknek ez nem felelt meg, érdeklődtek, hogy hol van egy „rendes” étterem, ahol választhatnak is. Hát nem volt. A sértéssel persze nem törődtek, azokkal, akik szabad idejükben is jöttek, dolgoztak, hogy őket vendégül lássák.
A reggeli indulásnál már meglepő volt a két erősítő, amit a buszra felvittek. Merthogy nekik zene kell az útra, mert „így jönnek hangulatba”. A durva hangerő zavarta a buszsofőr koncentrációját, pár km múlva jelezte, nem tud így vezetni. Nos, innen ez folyamatos konfliktushelyzet volt. A hangerő mindig visszakúszott, mikor olyan zeneszámot játszottak, amiben autótülkölés is volt, a sofőr azt hitte, kívülről jön a hang, lehúzódott az autópályán. Mikor kiderült, hogy nem, jelezte, nem vezet tovább, ha nem lesz normális hangerejű a zenehallgatás.
A reakció persze nem a megértés volt, hiába próbálkoztak a kollégáim. Jött a kritika, hogy ők még nem láttak ilyen buszt, ahol nem lehet zenét hallgatni. A végén odáig mentek, hogy a buszvezető is, és a kollégáim is rasszisták, mert mindig akkor szólnak, ha cigány zeneszámok mennek.
A mi gyerekeinket utazási szabályokhoz szoktattuk, hogy pl. a távolsági buszon ülni kell. Az övéik a két üléssor között táncoltak, menet közben, a felnőttek biztatására. A szerpentinen is.
Aztán persze baj volt a szállással is, miért nem „jacuzzi”-s. Este eltűntek, a gyerekeik felügyelet nélkül (helyesebben a mi felügyeletünk alatt) maradtak. Elmaradt az ivóvíz, uzsonna vásárlása is a gondjaikra bízott gyerekeknek hazafele, ellenben őket a sokadik felszólításra is alig lehetett kirimánkodni a vendéglőből. Nem számított nekik, hogy annyi gyerek vár rájuk, és Pesttől a mieinknek még 300 km az út. Nem volt nekik fontos semmi, csak ők maguk, pedig ez az út nem nekik szerveződött, hanem a gyerekeknek. Hazafele is ittak, egyikük végül úgy szállt le a buszról, hogy csak az egyik lábán volt cipő. A másik felnőtt miatt meg kellett állni, mert hányásig itta magát. A lánya szólt, hogy „apu rosszul van”. Még szerencse, hogy a buszon kívül könnyített magán.
A mi cigány gyerekeink elkerekedett szemmel nézték végig az egészet. Persze, megbeszéltük velük: az ilyen viselkedés miatt vannak rossz véleménnyel az emberek a cigányokról. Mert ennyire nem törődnek másokkal, sem azokkal, akiket rájuk bíztak, sem azokkal, akik körülöttük vannak.
Sokat gondolkodom az integráción. Hogy hol az a pont, amikor az önazonosság, az identitás, és az asszimiláció egyensúlyban van. Amikor úgy lehet valaki elfogadott, cigányságát felvállaló egyén, hogy alkalmazkodik azokhoz a normákhoz, amelyek egy közösségben, legyen az kisebb, vagy nagyobb, elfogadottak. Ezért a pontért dolgozunk, ennek a kialakításáért bennük, egy nem túl támogató társadalmi közegben.
Figyelem őket is, akik máshol dolgoznak ezért. Azokat is, akik egy-egy közösség, roma önkormányzat vezetői. Vagy tanodákban, programokban dolgoznak, sokan romaként, mert azt gondolják (sokszor a pályázatok kiírói is), ők jobban értenek ehhez, mert romák. Azt hiszem, nekik is ugyanazért kellene dolgozniuk, mint nekünk.
Sokat látni, aki nem alkalmas erre. Ők csak tovább növelik az egész roma társadalom negatív megítélését azzal, hogy úgy viselkednek, reagálnak, ahogy. Persze biztos, hogy náluk is megmagyarázható a dolog, a szocializációjukkal. De azt hiszem, nem lenne szabad pozícióba tenni őket. Mert többet ártanak az integráció ügyének, mint amennyit használnak. Az ő identitásuk ugyanis eltorzult. A pozíciótól, a hatalomtól. A szegregátumok szerencsétlen romái nem ilyenek…. De ha pozícióba tesznek olyan embereket, akik nincsenek tisztában saját magukkal, a célokkal, a közösségi normákkal, sőt, mondhatnám, hogy magasabb szintre utaljak, még a törvényekkel sem, akkor úgy érzik, hogy a pozíciójuktól fogva nekik mindent lehet. Hogy minden róluk szól.
Milyen felelősséggel végzik így a dolgukat? Hogyan képviselhetik így a többieket? Milyen mintát adnak így a közösségük tagjainak, főleg a feljövő generációnak, a gyerekeknek?
