A következő tanévünk lesz a hatodik. A tanoda munkájának eredménye világosan látszik a tanulmányi eredmények javulásán, hiszen az idén a kis faluban csupán egyetlen gyerek bukott, és, egyre jobb az ösztöndíjasok tanulmányi átlaga is, a feljövő kicsik pedig még ígéretesebben alakulnak.
Amikor a tanoda kezdődött, még a szülőkkel is küzdeni kellett, nemcsak a gyerekekkel, a szabályok kialakításáért és betartásáért. Kezdetben csak pár gyerek jött, ma már 30 fölött van az állandó tanodások száma, és 50 fölött a tanodatáborok idején. Foglalkoznak a legkisebbekkel, az ovisokkal, és felnőttekkel is, akik érettségire készülnek.
Az, hogy nem kötelező a gyerekeknek járni (ugyanúgy, mint a művészeti iskolába, ami tanulói jogviszonnyal járó, de nem tankötelezettséget jelentő a jogviszony), folyamatos kreatív munkára ösztönzi a pedagógusokat. Mert itt nem lehet azt mondani, hogy ha nem jössz, akkor megvonják a családi pótlékot, itt nem lehet átmenni hatóságba, itt egyszerűen jónak kell lenni, érdekes dolgokat kitalálni, megdolgozni a gyerek figyelméért, lelkesedéséért. Hogy jöjjenek.
Nos, ez sikerül is, és jönnek. Úgyis, ha nem kötelező. Jönnek az egyéni figyelemért, a szeretetért, az élményért. Várják. Szeretik. A tanulást is, mert játékos az is. “A tanodában az a jó, hogy mintha ott lennék az iskolában, csak nem olyan, mint az iskola.”- mondta az egyik tanodás gyerek. A rengeteg játék, ötlet mögött mindig tudatos pedagógiai szándék van, fejleszteni, hátrányt kompenzálni, motiválttá tenni. És persze ott van az ehhez rendelt pedagógiai felkészülés, ami kizárja a rutinból tanítás csapdáját. Mert minden az adott gyerekhez igazodik.
A tanodánkban, az évek során olyan tudás halmozódott fel, ami képes arra, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztését sikeressé tegye. (Részletesebben itt lehet olvasni a tanoda munkájáról: http://ped2.hu/)
Most a döntéshozók új terve az, hogy a tanodákat normatív finanszírozással az oktatási rendszer részévé tegyék. Én ezzel alapvetően nem értek egyet. Nem azért, mert a tanodára nincs szükség. De van, nagyon is van. Sőt, mindig is lesznek lemorzsolódók, akiknek kell egy ilyen fajta segítség. De nem ilyen tömegeknek, mint akik most a magyar iskolarendszerben érintettek ebben. Most azért szükséges több, mert az oktatási rendszer nem jó, nincs esélykiegyenlítő funkciója, sőt, ma inkább mélyíti a társadalmi különbségeket. De nagyon fontos, hogy ennyi tanodára addig lenne csak szükség, amíg az oktatási rendszert nem tesszük alkalmassá arra, hogy minden gyereknek egyforma eséllyel alapozza meg benne a tudását. Ha az erre alkalmatlan iskolarendszer mellett beépítünk, normatív finanszírozással egy másikat, a tanodák rendszerét, és közben nem változtatunk az iskolarendszeren, akkor ez nem megoldja, hanem bebetonozza a problémát a rendszerbe. Szándékot pedig az iskolarendszer problémáit ez irányban is megoldó, annak egyenlő esélyeket adó átalakítására, ma nem látni. Nyomokban sem.
Az iskola a tanodarendszer beépítésével marad ugyanaz, mint most, a pedagógust ez így még meg is erősíti majd abban a tudatban, hogy ne is foglalkozzon velük, a plusz pedagógiai munkát igénylőkkel, hisz ott a tanoda, ráadásul most már folyamatosan, a rendszer részeként, majd ott délután megtanítják azok, akiknek ez a dolguk. Egy idő után még oda is eljuthatunk, hogy egyáltalán minek ezeknek a gyerekeknek az iskola? Hiszen a tanoda jobban tud rájuk figyelni, ott megfelelőbb fejlesztést kapnak, és jobban is szeretik. Akkor minek kínlódni velük az iskolában?
Az, hogy ezt a két rendszert harmonikusan össze lehet illeszteni, utópia. Aki belülről lát egy szegregált iskolát, a pedagógusait, a problémákat, az világosan látja, mennyire az. Akkor is az lesz, ha ugyanazok tanítják a gyerekeket délelőtt az iskolában, mint délután a tanodában. Akkor is, ha mások. Ahhoz, hogy ez a két dolog harmonikusan, egymást támogatva kiegészítse egymást, ahhoz az a bizonyos pedagógiai paradigmaváltás kellene, amit nem sikerült megoldania eddig egyetlen kormánynak sem. Sőt, az utóbbi időben ettől egyre távolabb kerültünk ettől, inkább visszafele haladunk, mint előre.
Ez a konstrukció szerintem nem hoz megoldást. A felmentés látszatát adja a döntéshozóknak, hogy ők tettek valamit, próbálkoztak, miközben az iskolarendszer, ezzel a központi irányítással egyre mélyíti a társadalmi szakadékot. Konzerválja a helyzetet, legalizálja tovább a szegregációt, megerősíti a tenni nem akarókban, hogy „ezekkel” az iskolarendszerben nem lehet mit tenni, és olyan csatornán viszi el a költségvetési támogatást, ami a problémát csak tünetileg kezeli. A probléma gyökereit pedig érintetlenül hagyja. Az előérzetemet csak megerősíti, hogy most azt hallani, „bizonyos régiókban” képesítés nélküli pedagógusokkal is meg lehet oldani az oktatást.
Ez így csak látszatmegoldást adhat. Ezzel a pénzzel, amit erre kívánnak fordítani, szerencsésebb lenne az oktatási rendszert esélykiegyenlítővé tenni. Kiscsoportos formákat, megfelelő szakembereket, fejlesztő pedagógusokat, iskolapszichológusokat alkalmazni megfelelő munkaórában, kiemelt pótlékkal, olyan tanulási környezetet teremtve, ami alkalmas a gyerekek oktatására, bármilyen társadalmi közegből érkeznek. Átalakítani az oktatási rendszert úgy, hogy végre a gyerekről szóljon. A tanodamódszertant nem az iskolán kívül kell kifejleszteni, hanem az iskolán belül elterjeszteni.
Persze, minden belső ellenkezésem ellenére pályázunk majd mi is. Mert azokat a gyerekeket is néznem kell, akik most tanulnak. És velük most kell kezdeni valamit. Bár sanszos az is, hogy az Igazgyöngy most sem fog tudni pályázni. Mert olyan pályázati kiírást dolgoznak ki, hogy megint nem tudunk elindulni rajta. Mondjuk, mert nem TÁMOP-os tanodánk van. Vagy, mert „akármi”. Vagy „csak”. Az utóbbi éveknek lett hozadéka, hogy a szakmaiság, a szakmai múlt, a tapasztalat, mint kritérium nem szempont a pályázati kiírásokban és elbírálásokban. Sokkal fontosabb, hogy ki a pályázó, mennyire lojális. A kritikai hang olyan helyzetbe hozza az embert, ami a pályázatok elutasításához vezet. Ennek az Igazgyöngy ma jó barométere.
Pénz nélkül pedig nem tudjuk működtetni mi sem. A következő tanévben három tanodapedagógus bére, az ők, és az önkéntesek utazási költsége alapból meg kell, hogy legyen. Ez utóbbi is tetemes, egy főnek is tízezer hetente, negyvenezer havonta. Tavaly a bér, a járulék és az útiköltség több mint tízmillióra rúgott. Aztán ott van még az autó, a jó öreg Suzuki, vagyis annak a fenntartása, hiszen ez is nélkülözhetetlen, máshogy nem tudnak a gyerekek eljutni a foglalkozásokra. A suliból pontos egyeztetéssel elengedik délután őket, de busz, az nem jön, értük kell menni, és a tanodás egyéni órarend szerint elhozni az érintett gyerekeket. Aztán ott az önkéntes szálláshely rezsije, hiszen a kis zsákfaluban csak így oldható meg a pedagógusok és önkéntesek állandó jelenléte. No meg a tanoda-épületé is, az internettel. Mert az nélkülözhetetlen, az online tanulástámogatásunk fontos része. A bútorokat, felszereléseket, tableteket, laptopokat, társasjátékokat, az egyéb játékokat, könyveket, az uzsonna és a közös főzések alapanyagait szerencsére adományokból meg tudjuk oldani. És eddig még –külföldi alapítványok támogatásával – sikeresen megszervezhettük az őszi-téli-tavaszi és a három nyári szüneti tanodatábort is.
A tavalyi évet a Lovagkeresztem elárverezésével és Oplatka András Príma Primissima díjának felével, amit nekünk ajánlott, sikeresen finanszíroztuk végig. Bizakodó vagyok, hogy a jövő tanév is meglesz majd. Muszáj, hogy meglegyen. A tanoda működésének folyamatosnak kell lennie, mindenképp. A forráskeresés folyamatos. Ebben is.
De nem adjuk fel. Semmiképp sem.
