Kiállításmegnyitóm volt pénteken, „Hajlékok”-ezt a címet adtam neki, a Fian Koncept Galériájában, Wahorn András nyitotta meg. Érdekes megvilágításba tette a grafikákat, párhuzamba állítva a munkámmal. Mivel ezek a rajzok tényleg a lelkem lenyomatai, és ugyanolyan ventilálást jelentenek nekem, mint az írás, így elgondolkoztam azon, amit mondott
Szóval, ő arról beszélt, hogy grafikákon látható falak, épületek (ez egy tematikus válogatás volt) hol elvontabb struktúrákban, hol látványhűbben, azt mutatják, hogy ezek között a leomló, meg újraépülő falak között tudom újjáépíteni magam, innen tudok energiát meríteni a mindennapi munkához.
Tényleg, sok rajzon vannak romos épületek, elhagyott lenyomatai az életnek, amiből mindig nekilendül valami, újra, megjelenik egy létra, egy kötélhágcsó, egy nyiladék, egy ablak, elindul egy stabilabb fal, egy út valamerre, egy lépcső, egy korlát, valami, amibe kapaszkodni lehet, és elindulni a szétesett világból felfele. Talán ettől nem nyomasztóak ezek a rajzok, hogy van bennük kiút is.
Bár sokan írták, hogy ez a kiállítás végre rólam szól… de azt hiszem, úgy szól rólam, hogy ez is a munkám üzenetét hordozza. Mert ha ezt azzal párhuzamba állítom, akkor ez a „mindig újrakezdés” folyamatát mutatja. Meg persze azt, hogy folyton lerombolódik, amit felépítünk, de valahogy mindig keresünk új utat, és elindulunk újra. Ki tudja, talán azért kell ezeket rajzolnom, hogy higgyek benne, megéljem így is, és ez is erőt adjon. Wahorn azt mondta, naivak vagyunk, ez a közös bennünk, mert konokul hiszünk abban, hogy lehet változás, és nem adjuk fel.
Mert ez tényleg így van, a mindennapokban. A szegénységben élő gyerekekkel még egyszerűbb, az ember megbeszéli velük, mi volt a sikertelen, a nem megfelelő, hogyan lehetne jobban, a gyerek még megérti, próbálja, ha az ember elcsípi a motiváció sokszor nehezen megtalálható vonalát. Vele még könnyű elhitetni, hogy képes valami másra, jobbra, ő még belelkesíthető, a változások megerősíthetők, újra és újra, remélve, hogy beépül majd, és indulhat egy másik lépcsőfok megszilárdítása. Most még tíz perc volt a figyelem, ez már megy, lehet próbálni elérni a tizenötöt. Most sikerült megállnia, hogy csúnyán beszéljen a másikkal, ezt megerősítjük, hogy legközelebb majd akkor is sikerüljön, ha nem vagyunk ott. Most sikerült önállóan megoldani egy feladatrészt, ennek az örömét megerősítjük, hogy emlékezetes maradjon, és építhessünk rá. A sok megerősítésből építjük fel azt a szabályrendszert, amit magáévá tesz majd, amihez igazodik, ami mentén integrálódhat.
A generációs mélyszegénységben élő felnőttek egy részénél sokkal nehezebb a dolog. Velük van a legtöbb kudarcunk. Részben azért, mert megszilárdult már bennük egy másfajta rendszer, amiben a szabályok sajátosak, és nem az integráció felé mutatnak. Amiben nincs jelentősége a pozitív visszacsatolásnak, mert csak egyetlen üzenet megy át, a pénz, az ad magabiztosságot, hatalmat, jövőképet. Az pedig, hogy az honnan van, az másodlagos szempont. A bűnözés gyakran sikersztori itt.
Sokat gondolkodom ezen, és gyakran felteszem magamnak a kérdést, egy-egy kirívó eset kacsán: hogy juthattak idáig ezek az emberek? Hogy juthattunk mi, a társadalomban idáig, hogy ezek az emberek ilyenek lettek? Hol volt az oktatás, a közösség, valamiféle humánus értékrend, ami hatott volna rájuk?
Hogyan tudnánk rávezetni őket, hogy van másfajta élet is? Látom, nyilván akadálya az a bénító tudatlanság, amiben élnek, mert az iskola nem adott eleget, alig látni bármilyen hatását, a szocializáció pedig rémes mélységekbe vitte őket. Nulláról kellene összehozni valamit ezekben a felnőttekben, mert az értékrend bennük más rendszerben épült fel. Ebben nincsenek jelen közösségi értékek, önző módon magához mér mindent. Ami neki tökéletes, ám ez másokhoz nem illeszthető. Vagyis a vele élőkhöz igen, hiszen illeszkedik a férfihoz a párja, aztán a gyerekük is. Mert behúzza abba őt is. Nem tudatosan, arra nincs tudás, itt szimplán a mintakövetés működik, meg az erőszak, minden ellenkező hatás ellenére. És már ott pózol ő is, whiskys pohárral a kezében a facebookon, az apjával, tíz évesen, arcán már ott a „bulibárós” életérzés magabiztossága.
Neki ismeretlen a másikon való segítés, csak, és kizárólag anyagi célért tesz bármit. És nem érti meg, hogy egy közösségfejlesztésre megpályázott pályázati pénzt nem lehet szétosztani a faluban. Nem érti, hogy a gyereke oktatására kapott állami támogatás nem neki odaadható összeg. Szentül hiszi, hogy egy pályázat megírása semmi, hiszi ezt úgy, hogy alig tud írni, olvasni, szöveget értelmezni. Vádaskodik, meggyőzhetetlenül, magát túlértékelve, hiszen pénze van, és az hatalom. A tudást nem érti, és nem is mér vele. Semmit. Embert sem. Csak a pénzzel.
Régebben még azt hittem, meg lehet magyarázni nekik. Hogy csak meg lehet értetni velük valahogy. Ma már látom, egy bizonyos réteggel ez nem megy. Csak arra van remény, hogy a nem tisztességes pénzszerzés előbb-utóbb kiderül, és legalább egy időre eltűnik. Az, hogy a közösség kiszorítsa, nagyon távol van. Mert az sem egyszerű, azt fejleszteni.
Mert ott is mindig újra kell építeni, megerősíteni mindent. Néha azt hiszem, már stabil, aztán kiderül, megint lehúzta valami, oda, vissza, a mélységekbe…és kezdhetjük elölről. Mint a héten is, amikor már azt hittem egyikükről, sínen van… érti és akarja a változásokat. Dolgozik nálunk, tanul is, tervezhetően alakítja az életét. De nem. Jön a többi, alapvető tájékozatlansággal, nagy dumával, és behúzzák valamibe, amiből nyilvánvalóan csak vesztesen jöhet ki. Magyarázzuk neki a buktatókat, talán megérti… vagy talán mégis belemegy olyanba, amire nincs tudása. Sem neki, sem a többinek, itt is megint a pénz mozgat, mert valaki azt mondta, munka nélkül lehet hozzájutni, nosza hát..
Nos, ez a nehéz ebben. Mindig újraépíteni mindent. Sziszifuszi munka…. és csak az ad erőt hozzá, hogy az ember erősen nézi azt a felépítményt, ami már megáll. És nem arra figyel, ami mellette megint összeomlik. Aztán, ha elég erőt merít az előzőből, újra lehajol, és újrakezdi a másikkal, aki beleomlott megint a nyomorúságba.
No meg persze igyekszik egymáshoz kötni ezeket az „élet-építményeket”, hogy egymást is erősítsék. Így aztán lassan csak erősödik ez az egész. És nagy munka anyagilag is biztosítani az „építkezést”, no meg folyton agyalni, a leomló részek újfajta megerősítésén.
Nos, ez a szimbolika tükröződik most a rajzaimon is. Tisztán, átlátható üzenetként. Ahogy felépítményeket próbálok, próbálunk kitalálni…. és megépíteni…és egymáshoz kötni. Hogy megálljon végre.
