Amikor tavaly nyáron a család a faluba költözött, és a fiúcska megjelent a nyári tanodatáborunkban, elég rémisztőnek tűnt a helyzet. Egy szegregátumban az ember sok mindenhez hozzászokik, az alul-szocializált gyerekekhez mindenképpen, de ő mindannyiunkat próbára tett. Senkivel nem tudott három percig meglenni úgy, hogy ne ugrott volna neki, és semmivel sem tudott három percig egyvégtében foglalkozni. Ha a többiek valami játékba fogtak, egy perc alatt tönkretette, vagy azzal, hogy összetépte, rombolta, törte azt, amivel a többek játszottak, vagy egyszerűen fellökve őket elvette és elrohant vele, ha valaki meg utána szaladt, azt megverte. Hét éves kora ellenére több agresszió szorult bele, mint az összes többibe együttvéve.
Messziről indultunk vele is. Aztán a kezelhetetlen vadóc, főleg a tanodás egyéni foglalkozások hatására elkezdett tudni megülni, fejlesztő játékokkal játszani, lassan nőtt a figyelemkoncentrációja, és elindulhatott a fejlődése is. A tanodában lenyűgöző figyelemmel és türelemmel foglalkoztak vele a kollégák, és ennek pár hónap múlva kezdtek látszani az eredményei. Elkezdődött kialakulni a számfogalma, boldogan rakosgatta a kártyákat, mikor valamilyen logika szerint párosítani kellett formákat, fejlődött a finom-motorikája, és nagyon lassan fejlődni kezdett az önuralma is. Kezdte megszokni hogy figyelnek rá, érdeklődnek utána, hogy fontos valakinek, hogy megdicsérik. A pozitív hatások kezdtek nála pozitív változásokat hozni.
De sokáig „egyemberes” maradt (és gyakran még mindig az), vagyis egyedüli figyelmet igényelt a szakembertől, és ha valami, vagy valaki felbosszantotta, azonnal kész volt ököllel elégtételt venni. Nem számított, hogy gyerekről, vagy felnőttről van szó, az indulati fok magasabb volt, mint a kontroll önmaga felett.
A művészeti suliban az én csoportomban van. Az elején rémes volt nálam is, már a tanterembe vezető úton is felrúgta az előtte haladót, mire beértek, már mindig sírt valaki, akit megütött, ok nélkül, csak úgy, a semmiért. Szerencsém volt, mert rajzolni, színezni szeretett. Bár formáit néha alig ismertem fel, a felületet is túl nagy ívű mozdulatokkal töltötte ki, de láthatóan lekötötte a dolog, egyre hosszabb ideig.
Közben pszichológussal is össze tudtuk kapcsolni, és a háttérre is tudtunk hatni, a család nőtagjai is kezdtek bevonódni az asszonyközösségbe. Egyre több érzékelhető változást vettünk észre rajta. Elkezdett akarni megfelelni nekünk. Visszafogni a benne feltörő féktelen indulatot. Elkezdte érezni, hogy mások is vannak mellette, és pozitívan fordulnak felé. Megértette, hogyha ő pozitív, akkor mások is azok vele, ám a negatív viszonyulásban nem várhat másoktól sem mást. A tanodában szokás, hogy minden szülinaposat dallal és valami kis ajándékkal köszöntenek fel. Azt hiszem, ilyet csak itt kapott először. Szégyenlősen takarta el az arcát, megható volt látni, hogy egy pozitív dolog érzelmileg mennyire megérinti.
Az indulatkezelés nagy próbája volt, mikor valami versenyhelyzetben nem ő lett a győztes, és nem ő kapott valamit. Eleinte megverte azt, aki legyőzte, elvette a díját, később csak dúlt-fúlt, a szemével szinte szúrt, képtelen volt feldolgozni a kudarcát, aztán lassan eljött a kérdezés ideje: mit kellene tennem, hogy én is győzhessek?
Megjelent nála valami hosszabb távban gondolkodás, valamihez kötődve (főleg egy-egy személyhez, vagy jutalomként adott eseményen történő részvételhez) a megfelelési szándék. Egyre többször éreztük, pozitívan reagál a visszacsatolásban. Elmosolyodott. Örült. Megölelt. Dicséretet várt. Segített. Igyekezett. Minden helyzetet kihasználtunk a pozitív visszacsatolásra. Figyeltük, ha egy másik gyerek felé pozitív gesztust tett, és akkor is megdicsértük. Újra és újra érzékeltettük vele, hogy nemcsak a felnőttek viszonylatában kell megfelelnie, hanem a kortársai között is. Amikor a felnőttek nem látják.
A héten boldogan jött az órámra. Megkezdtük a munkát (már lehet a másik mellé ültetni, mert működik úgy is), mikorra megtudtam az öröme okát. A tanító néni mesélte a kollégámnak, aki átkísérte őket, hogy ugyan számolópálcával, de hibátlanul oldotta meg a matekot, és kapott egy csillagot rá. Megkérdeztem hát én is, mire szűkszavúan, de láthatóan izgatottan mesélte el nekem is. Erre közelebb húztam, és hosszan megöleltem. Ő is engem.
Az órán végig dolgozott, halkan, és udvarias szavakkal kért felszerelést, ha valamire szüksége volt, csillogó szemmel mutatta az egyes szakaszok után a munkáját. Alig ismertünk rá…
Szóval, ígéretesen alakul a helyzet. Nem tudom persze, meddig marad így, meddig tudunk fejleszteni rajta, hogy hat majd rá, ha az apja kijön a börtönből, hogy a család hatásait tudjuk-e addig és utána pozitív irányba vinni.
Azt hiszem, ha nem vagyunk, segítve a tanulmányait, az érzelmi stabilizálását, ha nem próbáljuk azokat a hiányokat bepótolni, amelyeket csak egyéni fejlesztésben lehet, ha nem gyakoroltatjuk vele újra és újra a közösségben élés szabályait, és nem erősítjük meg benne azt, hogy ő is szerethető, és szeretve van általunk, most nem itt tartunk. Hátránykompenzálás és szociális kompetenciafejlesztés. No meg a családi támogatottság fejlesztése. Ezek lendítették meg, és ezek vihetik tovább.
És hogy miért nem megy ez az iskolában? Azért, mert a nagy központi elvárásrendszer róluk nem vesz tudomást. És a két legfontosabb dolog, amire nekik szükségük lenne, a hátránykompenzálás és a szociális készségek fejlesztése ma nincs fókuszban az állami oktatásban. Mert nincs idő arra, hogy vele külön, egyénileg, órákon át foglalkozzanak. Nincs idő a fejlesztendő területek alapos feltérképezésére. Nincs idő képességfejlesztésre. Sem konfliktuskezelésre. Nincs sem idő, sem késztetés a családot meglátogatni. Maximum csak „behívatni”. Nincs késztetés megérteni azt a szocializációs közeget, amiben eddigi kis élete során élt. Nincs idő arra, hogy megértsék, miért ilyen? Hogy szakember boncolgassa, mi csapódhatott le a lelkében azokból, amit eddig megélt. Nincs megfelelő szakember sem elég. Nincs idő és erő szeretni őket. Megtalálni bennük a pedagógiai sikert.
A konfliktusainak, dühkitöréseinek, verekedéseinek, és a hátrányainak a lecsapódása, már az elején megbélyegzi ezeket a gyerekeket az iskolarendszerben. Erre a bélyegre rakódik majd rá a sorozatos szembesülés és szembesítés a kudarccal. Addig, amíg a magántanuló státusz mindenki számára kívánatosabb lesz, mint a napi iskolába járás. És ezzel vége. Vége a tanulásnak, a munkavállalásra alkalmas tudás megszerzésének.
Pedig, ha az elején megfognánk, menne. De ehhez más módszerek kellenének. Más szemlélet. No meg, egy kis szeretet. Mert a szeretet azoknál a gyerekeknél is működik, akik első ránézésre nehezen szerethetők. Ennek a fiúcskának a példája is mutatja: a helyzet változhat. Most számomra ebben a korosztályban ő mutatja leginkább: van értelme ennek a munkának. Így van értelme.
Mert elindult egy úton. Ahol még sokáig fognunk kell a kezét. Mert minden az ellen dolgozik, hogy végigmenjen rajta. Sajnos, a szakpolitika is. Ami most, a köznevelési törvény tervezett módosításában nem arra gyúr, hogy a problémájukat megoldja, hanem arra, hogy törvényessé tegye az egyébként minden szempontból tarthatatlan helyzetet. Ahelyett, hogy több és jobb szakembert próbálna meg odatenni, ahol tömegével vannak ilyen gyerekek, törvényben szeretnék rögzíteni, hogy „bizonyos térségekben” szakképesítés nélküli nevelők is dolgozhassanak.
