Ha új emberek közé kerülök, főleg, ha azok közé, akik az üzleti világban dolgoznak, és ennek megfelelően közvetlenül nem is találkoznak a szegénységgel, a szegregátumok világával, mindig van, aki valamiféle csodabogárként néz rám. Van persze, aki egyenesen bolondnak tart, más meg valamiféle „szent” elköteleződést vél bennem felfedezni, ám abban láthatóan egyetértenek, hogy nem értik, miért csinálom?
Nemrég egy ilyen közegben valaki nagyon a lelkem mélyére akart látni, és ezt mondta: azért csinálod biztosan, mert bűntudatod van. Biztosan elkövettél valamit, és így próbálsz vezekelni érte. Mikor mondtam, hogy nem, nincs bűntudatom, és nem is csináltam semmit, akkor javasolta, menjek el egy önismereti tréningre, mert az majd láthatóvá teszi számomra….vagy, lehet, még a születésem előtt történt valami… Itt gyorsan elengedtem ezt, nem szeretnék ilyen területre tévedni.
Amikor az Ashoka-tagsághoz a profil megrajzolásában újra és újra keresték bennem a beszélgetéseken a fordulópontot, amitől erre az útra kellett lépnem, akkor sem találtunk semmi olyan konkrét, sokkoló élményt, eseményt, meghatározó példaképet, amihez köthető lenne az elköteleződésem. Most, hogy egy könyv is elindult erről az egészről, a szerkesztő is furcsállja: tényleg nincs semmi a gyerekkorodban, ami erre vitt?
Nos, nyilván vannak apró elemek, amelyek aztán rendszert alkottam bennem, és végül ezen a területen állapodtam meg, és én is tudom, jó lenne ezt látni, tudni, mert akkor talán kibontható lenne az a személyiségtípus, aki alkalmas arra, hogy ezen a területen dolgozzon. És akkor talán el tudnánk engedni azt a többségi magabiztossággal állított dolgot, amit a kisebbségi létet nem megélve, olyan könnyen mondanak ki sokan: ha egy cigány tanult, kitört a nyomorúságból, kutya kötelessége visszamenni oda, ahonnan jött, és segíteni a többinek. Akkor is, ha az ő személyisége nem illeszkedik ehhez a munkához. Menjen vissza a „fajtájához”.
De ez nem így van…. Szerintem ez nem romaság, hanem személyiségtípus kérdése. Mert azt is megtapasztalom, hogy azok sem tudnak velük mit kezdeni, akik romák, és ha nem is közvetlenül velük, de ezen a területen dolgoznak. Akik szintén onnan, akkora mélységekből jöttek, ám a mostani életük, tudásuk, pozíciójuk már nem oda, hanem minimum a középosztályba sorolja őket. Ám, ha találkoznak velük, mintha mégsem értenék őket. Mintha elfelejtenék a szokások béklyóit, a szavakat, amelyeket ők is használtak, mintha nem gondolnának bele abba, nekik, vagy az ő szüleiknek milyen tudásuk, milyen készségeik voltak, amikor ott, olyan körülmények között éltek. Valami furcsa szerepjátszás az egész, amiben a leereszkedő fölény a legbántóbb nekik, a szegénységben élőknek, nekem meg az, mikor azt látom, hogyan próbálják kihasználni őket. Az ellentmondásokat minden szinten látni ebben, ahogy a roma vezető nyomorban hagyja az apját, ahogy a roma integrációra szánt pénzeket elsikkasztják, ahogy veszekednek egymással, ha bármilyen vezető posztra kell valakit jelölni, de leginkább azon a hazugsághalmazon, amiben már szégyenérzet nélkül meg lehet tenni romaként (és nem romaként is) a romák integrációját hangoztatva bármit.
Nem tudom, mikor, hány generáció múlva találják meg azt az identitást, amiben komfortosan mozoghatnak, persze ez nemcsak rajtuk múlik, hanem rajtunk is, a többségi társadalmon. Most nem látszik úgy, hogy ezen az úton előre haladnánk.
Na, de térjünk vissza az én személyes motivációmra, mi lehet az, ami engem nem cigányként erre az útra vitt? Mert lehetett volna más is, megmaradhattam volna földrajz-rajz szakos tanárnak, és ma egy szegregáló egyházi suliban taníthatnék, vagy választhattam volna a művészetek útját is, egyszemélyes műfajban, a magam világát építve.
Most megint fel is bukkant egy mondat újra, miért is nem tudok megállni itt. Mármint a rajznál. Pár éve mondta valaki nekem, barátian: „miért nem tudsz rajzolgatni a cigány gyerekekkel és befogni a pofád?” A héten pedig, egy sikertelen pályázat kapcsán: „miért nem a rajzokkal pályáztál, ahogy megosztod őket a facebookon? Az jó lett volna…”
Igen…mennyivel könnyebb lenne az életem, ha meg tudnék itt állni.
De sajnos, nem megy. Mert ez nem elég. Nekem nem. Ha a gyereket nézem, nem tudok egy vonalat húzni, hogy eddig érdekel, és innen már nem. És főleg akkor nem, ha azt látom, tömegeket érint. Mert az egyes sorsokon még túlléphet az ember: ez van, neki ez jutott. De tömegeken? A jelenség szinten értelmezhetőkön? Azon képtelenség…
Mert valamit kezdeni kell, hogy ne csússzon bele mosolyogva a prostitúcióba, mint a héten egy lány…. Hogy ne az anyjával egyszerre szüljön. Hogy ne a főállású anyaság legyen előtte az egyetlen vélt karrier. Hogy megtanuljon normálisan olvasni. Hogy ne úgy nőjön fel, hogy csak ötféle ételt ismer, és ne úgy, hogy sosem mos fogat. Hogy ne azon töprengjen, milyen hazugsággal tusolhatná el az orvosnál, hogy egy patkány marta meg a gyerekét… Hogy ne ismerje hatévesen a családi pótlék fogalmát, ami szervezi a szükségletek kielégítésének a rendjét. Hogy a szegregált lét ne erősítse tovább a hátrányaikat. Hogy nekik is jusson jó minőségű oktatás.
És nem bírom látni azt sem, hogy beletorzul a jobbra érdemes személyiségek tömege a másodrangú állampolgár szerepébe. Aki kirekesztődik, akit kihasználnak, aki alárendelt szerepben él egész életében, és sem tudása, sem rálátása, sem kommunikációja nincs ahhoz, hogy ezen változtasson. Mert úgy él, annyit kapott az iskolától és a családjától, hogy nem képes megfelelően értelmezni azt, ami körülveszi. Még a lehetőségeket sem. Aki ezt adja át a gyerekeinek, változatlanul, vagy még rosszabb átörökítésekkel.
És persze azt sem bírom, ahogy minden átértékelődik. Ahogy a másik ember iránti nemes alázat átmegy a másik megalázásába. Ahogy a diplomáciai készség tartalma kicserélődik a gerinctelenséggel. Ahogy a bizalom a bizalmatlansággal, a magabiztosság a félelemmel. Az egymás felé fordulás a gyanakvással, majd a gyűlölettel. Ahogy az igazság felcserélődik az érdekkel.
Hát ezért csinálom. Hogy ne így legyen.
