569. Szalámi politika

569. Szalámi politika

569. Szalámi politika

A folyamatok, amelyek körülöttünk zajlanak, egyre inkább önjáróak lesznek. Ezt tapasztaltam a héten is, és ez nem kis tipródást okozott megint nekem.

Nagyon, de nagyon nehezen engedtem el nemrég az állami rendszerbe való beépülés ideáját. De el kellett engednem, mert azt éreztem, olyan kompromisszumokat kellene megkötnöm, amire nem vagyok képes. Persze ez nem jelenti azt, hogy elszigetelődtünk, a helyi szintű együttműködéseink építésén folyamatosan dolgozunk, és tudunk is dolgozni, a problémákat a terepen mindenki a saját bőrén érzi, és megoldást szeretne. És ott vagyunk a felsőoktatásban is, gyakorlóhelyként, előadásokkal, nem beszélve a sok látogatóról, akiknek egy része szintén az állami intézményrendszerből érkezik hozzánk tapasztalatért, feltöltődésért, ötletekért.

Az, hogy a rendszer működési hibáiról folyamatosan kommunikálok,  nem megy büntetlenül. Gyakorlatilag nem tudunk most olyan pályázatot írni, amit ne utasítanának el. Mindig próbálkozunk, de elutasítás a vége. És vannak más jelzések is, elindulnak céges együttműködések, amik kurtán-furcsán, indoklás nélkül szakadnak meg, vagy kiállítás, ami, bár szervezésében előrehaladott, ám mégis kiderül, hogy váratlanul „nincs hely”. Vagy, mint a héten, egy külföldi delegáció fogadása itt, amire felkér valaki, aki nem tudja, kik vagyunk, csak a munkánk alapján tájékozódik, aztán valaki felvilágosítja, és jön az email (bár itt legalább jön), és indoklás nélkül lemondják a látogatást. Gondolom, a jó példa kellett volna, hiszen nem sok sikeres roma foglalkoztatási modell van, de, talán, mert ott a veszélye, hogy nem tudnak kontroll alatt tartani minket, és elhangozhat valami, vagy mert “nehogy már egy civil modell legyen a jó példa”, lemondják.

Ez persze már nem visel meg különösebben, ezen a téren edződünk egy ideje. Van más is, ott van a civil szféra… lehet ez is az összefogás, a beépülés terepe.

Tulajdonképpen már a tanodás pályázatok körüli cirkusz kapcsán láttam, hogy magam maradtam, hiszen látható volt, az újabb pályázati forrás megnyitásának lehetősége elnyomta az előző „tanoda-mutyi” miatti felháborodást, és a kiabálásomnak csak az lett a hozadéka, hogy mi ott sem tudtunk pályázni. De akkor még azt gondoltam, ez egy szűk merítése volt a civileknek.

Aztán most történt valami más. Egy civilek által szervezett pályázati lehetőségre mozdultunk rá, de sikertelenül, és az elutasítás indokait szerettem volna megtudni, hogy tanuljak belőle, mi volt a baj. Nem az elutasítás bosszantott, képes vagyok ezeket feldolgozni, lesz más lehetőség, nem kerülhet be mindig mindenki. Ám a beszélgetés után nagyon elgondolkodtam. A beszélgetésből ugyanis kiderült, a pályázatban azokat keresték, akiknek a projektjéből a többiek tanulhatnának, vagyis, akik jó példák. Tehát az Igazgyöngy nem az. Nyilván, bár ez így nem lett szó szerint kimondva, azért nem, mert ebben a pályázatban is volt némi üzenet, ami az állami rendszer hibáira utalt, annak egyfajta kihangosítására. A döntést meghozó zsűri pedig azokból a szaktekintélyekből került ki, akik ma a leginkább ismerik és meg is határozzák a civil szervezetek „etalonját”. És ebbe nem fértünk bele.

Még azt a javaslatot is kaptam, hogy talán nem nekem kellene írnom a pályázatokat, hanem odaadni pályázatíró cégeknek. Eddig nem volt baj ezzel a képességemmel, sikeres voltam az uniós és a civil pályázatokban is. De értem ezt az üzenetet is: egy pályázatíró cég azt és úgy írja meg, amit és ahogyan azt a pályázat (és kiírója) elvárja, én meg mindig a konkrét problémák megoldására dolgozok ki programokat, amiben nem hallgatom el a gondokat sem. Ez biztosan baj, úgy látszik meg kellene tanulni „langyos” pályázatokat írni, a problémákat nem kidomborítva, pláne nem, ha rendszerszintű okok is vannak benne. És nem törődni azzal, mi van a terepen, ott, ahol a problémát meg kellene oldani a pályázaton kért támogatásból. Bár egyszer próbáltam ezt is, egy pályázatíró céggel, de az sem jött be.

Persze megerősítettek abban is, hogy egyébként mindenki nagyon tiszteli, amit csinálunk…és ne adjam fel. Igen, tiszteli, messziről….de mellénk úgy látszik nem áll, mert akkor magát kompromittálná velünk, még úgy nézne ki, hogy egyetértenek ezzel a vonallal. És ez már nem vállalható. Szóval, az Igazgyöngy nem trendi.

Változott hát a helyzet, hiszen pár éve még felhívott egy pályázati értékelő, hogy csináljak valamit, mert annyi pályázatban hivatkoznak az Igazgyöngy Alapítvánnyal való együttműködésre, hogy az már fizikailag nem hihető…és próbáljam valahogy kontrolálni, ki használja a nevünket. De már nem ez a helyzet.

Ami nagyon elgondolkodtatott, az a jelenség, az újbóli megosztódás. A civileken belül. Ami azt hiszem, már önjáró. Konkrétan nem kéri talán senki az elhatárolódást, nem is kell kérni, már megy magától, mindenki próbálja pozicionálni magát, mindenki szeretne állami kapcsolódást, állami támogatást, és most ezt nem lehet úgy, hogy az Igazgyöngy mellett is állást foglaljon. Ami persze érthető, hiszen támogatást csak az kaphat, aki jó viszonyt ápol az állammal. Ahol bizony elvárás, hogy ne legyen kritikus. Minimum egyetértő legyen. Még jobb, ha azonosuló is. A támogatás meg kell, hiszen a civileknél állami feladatok sokasága van. Nem várható el, hogy pénz nélkül végezzék. Az állami pénz pedig kompromisszumokkal jár. Amiket megkötnek, hiszen dolgozni akarnak. Ördögi csapda, de úgy tűnik, sokan sikerrel veszik.

Mi pedig, akik kritikusak vagyunk, másokkal együtt, kiszorulunk. A civilek közül is. Nekünk kommunikációs színtérnek is csak az ellenzéki média marad, ami még egy megerősítés azoknak, akik ezt az egész ellenségképet gerjesztik. Közben pedig még küzdünk az ellenzéki pártokkal is, akik a szakpolitikai kritikákat azzal azonosítják, hogy nyilván pártpolitikai célokra is használhatóak vagyunk, és nem akarják érteni, hogy nem. Hogy mi civilek szeretnénk maradni.

Nos, itt vagyunk most. El kell engednem a civil hálózatba való beépülés ideáját is. Mert talán nincs is ilyen. Itt is két (vagy inkább három) rész van már. A kormány közeliek, az állami támogatás miatt lojalitást vállalók, és a kritikát megfogalmazók. A lojalitás iránti üzenet pedig erős. A támogatások lehetőségével megerősített.

Amikor elkezdtem, az volt a célom, hogy egy nehéz terepen kidolgozhassak egy esélyteremtő modellt, aminek a tapasztalata, módszertana átvihető lesz, segíthet másokat is. Nem egy zárványt akartam létrehozni, egy faluban, hanem egy, nemcsak a helyi társadalomhoz kötődő integrációs célú munkakultúrát, ami tanulható, tanítható, átvehető. Aminek alapja, hogy a problémákkal szembe nézünk, elemezzük, megértjük, és próbálunk megoldást is keresni rá. Akkor is, ha ez nehéz.

De azt nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. És nem a mélyszegénységben élőkkel, a romákkal a legnehezebb. Hanem a világgal, amiben élünk. Az önjáróvá vált folyamatok pedig tolnak tovább. A gyanakvás kerítései gyorsan épülnek. Persze nem adom fel, hiszen látom, naponta látom a munkánk eredményét. No, meg ott vannak a támogatóink. Akik még hisznek bennünk. Míg őket is el nem éri valami, ami miatt ők is hátrébb lépnek.

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

(Martin Niemöller – német teológus)

Facebook Comments