Nagyon ritkán szoktam dühös lenni. A probléma, amit próbálunk érteni, megérteni, és valamerre elindulni a megoldás felé, akkora, és olyan bonyolult, hogy ezt csak nyugodtan és türelemmel lehet boncolgatni.
Persze ezt kimondani könnyű… A gyakorlatban azért vannak pillanatok, mikor az ember nem tud másképp reagálni, csak dühösen. Számomra ezek a pillanatok általában azok, mikor a gyerek sérül, szenved hátrányt a szülő miatt, és nem tudom elérni, hogy ne ártson neki. Amikor az intézményrendszeren belül kell ezt kezelni, akkor már megvan az út, ilyenkor ötvözzük a hatósági és a pedagógiai eszközöket, sikerrel, támogatva egymást a változás érdekében. De vannak olyan pontok, mikor nem akkora a gond, hogy ezt a szintet elérje, mégis árt a gyereknek. Ilyenkor próbáljuk a megbeszélést, ha ez sem megy, akkor a közösség hatását, a nagyobb családét, hátha velük sikerül. Ritkán fordul elő, hogy ezzel is kudarcot vallunk, de van ilyen.
Az ok többnyire ahhoz kötődik, hogy nem kapnak meg valamit, vagy valami sajátosan értelmezett sérelem, vagy inkább sérelmek, amiket (többnyire valamilyen „jóakarónk” segítségével) összeraknak egy általuk értelmezhető rendszerré, majd közlik, kész, befejezték, nem akarnak velünk együttműködni, nem kérnek semmit, ők megvannak nélkülünk is. Ezzel nincs semmi baj, hiszen az együttműködés nem kötelező, ugye a közösen megalkotott „helyi igazságossági szabályzatunk” így kezdődik: „Nem köztelező az Igazgyönggyel együttműködni, de segítséget csak annak tudunk adni, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu.” Ha valaki ezt nem akarja, és nem akar bekapcsolódni semmibe, amire lehetőséget nyújtunk, ne tegye.
Elfogadjuk ezt, tiszteletben is tartjuk, de a gyerekekre mi sosem vetítjük ki. Várjuk, fejlesztjük őket a művészeti foglalkozásokon, a tanodában, visszük őket kirándulni, segítjük iskolaszerrel, pszichológussal, szemüveggel, gyógyszerrel, ha betegek. Aztán a szülők is visszatérnek előbb-utóbb, és próbálunk tiszta lappal indulni velük újra.
Ám most a „bosszú” elérte a gyerekeket is. Közölték, hogy nem engedik a foglalkozásainkra sem. Próbáltunk beszélni velük, ne tegyék, mert a gyerekeknek szüksége van a fejlesztésre. Nagyon is. De nem. Végül odáig eljutottunk, hogy a Tanodánkba talán engedik, de a művészeti órákra nem.
Próbáltuk az okokat kideríteni, ami miatt a gyerekkel állnak bosszút rajtunk. Régi sérelmek jöttek elő, pl. pár éve, mikor egy digitális analfabetizmust felszámoló képzésre invitáltunk felnőtteket, a férfi is jelentkezett. Aztán, mikor eljött a képzés ideje, nem jött, elmentünk érte, de fel sem kelt a tv elől, közölte, nem érdekli, hagyjuk békén. Nyilván nehezményeztük, hiszen benne volt a létszámban, vele is számoltunk, mikor tanárt, gépet szereztünk. Aztán volt egy hűtőszekrény-ügy is. Még a nyár elején. Épp volt nekünk a raktárban, megkapták hát, a szokásos rendszer szerint, „beárazva” önkéntes munkára a kertben. Mert ha mindent „csak úgy” odaadunk, a tanult tehetetlenséget erősítjük és sosem lesz változás, beállunk abba, hogy ők kérnek, mi meg adunk, aztán megint kérnek, mi megint adunk, stb… Ezen már itt túl vagyunk évek óta, és a rendszert a közösség is elfogadja, közösen állapítjuk meg a napok számát, és a megbízhatóságot is mutatja, hogy ki, hogyan tölti le. Mert munkatárs pl. abból lehet, aki ebben is működik, hiszen mutatja a felelősségvállalás, szabálytartás szintjét is. Nos, itt nem történt meg a ledolgozás, amit persze számon kértünk. Még egy ok a sértődésre. És volt még több, hasonló, amiben mindig az volt a lényeg, hogy szerintük velük történt igazságtalanság, mi nem voltunk korrektek. És hiába a bizonyítás, hiszen mi sosem „fű alatt”, egyszemélyes segítségnyújtást végzünk, hanem a csapat előttit, képtelenség elfogadtatni velük egy más történést, mint amit maguknak összeraktak. Effélékből rakódott hát össze a helyzet, és a sérelmekért így vesznek gyógyírt, és a tartozás kiegyenlítésének is ezt a módját választották. A kapcsolat megszakítását, beleértve a gyerekeket is.
A megbeszélésen pedig jött még egy, amivel aztán az ember végképp nem tud mit kezdeni: „Eddig is megvoltunk maguk nélkül.” Merthogy nem voltak meg, a nyilvántartásunk pontos, benne minden, mikor, mivel segítettünk nekik. Az utóbbi időben kevesebbet kértek, ez igaz. De előtte a villanyban is mi segítettünk, a lakhatásukban, a gyerekek dolgaiban, mindenben, mint másnak is. A lista az ő esetükben is hosszú, hiszen a nyolcadik éve vagyunk a faluban, de ezzel nem akarnak szembesülni, még akkor sem, ha az aláírásuk is igazolja ezt.
Nyilván az okokat is tudjuk. Most, jó pár hónapja van pénz, és ezért úgy érzik, azonnal mások fölött lesznek, nem kell a támogató közösség, nem kell senki. Megvannak ők maguk is, sőt, igyekeznek magukhoz kötni függőségben másokat. De ismerjük már ezt, hiszen benne vagyunk a falu életében, és egyébként is világos, hogy egy fő közmunkabéréből és a családiból, meg a gyedből nem lehet megélni egy ekkora családnak. És velük szemben mi azt is látjuk, hogy az így kiegészített jövedelem nem lesz tartós, hosszú jövőt nem lehet tervezni rá… hamar bele lehet bukni. No meg bármi jöhet, egy betegség, egy baleset, és tudom, megint jön majd, a kezét tördelve az asszony újra, hogy segítsünk. Mert mástól nem várhatnak segítséget ők sem. Mégis, most inkább kizárják magukat abból a fejlődő közösségből is, akik elindultak a változás felé. Mert most semmi sem érdekli őket. Sem, ez, sem a gyerekeik.
Mi pedig megkezdtük a sulit, a tanteremből minden gyerek jön velünk rajzra, kivéve őt, aki egyedül marad ott. Próbál úgy csinálni, mintha ez természetes lenne, igen, az anyja mondta, hogy nem jöhet, de közben ő is, mi is szenvedünk ettől. És nincs, ami meggyőzné a szülőket, hogy ne tegyék ezt, mert mi szeretnénk, ha a gyerekeik az ő öt osztályuknál többet végeznének, hogy ne ezt örökítsék át, hogy más, jobb legyen nekik. Hogy így a gyerekeikben még tovább növelik a kirekesztődés keserű érzését, ami már úgy is bennük van, mélyen, kitéphetetlenül.
