Nos, egy biztos, hogy vidéken, a leszakadó térségekben, az elszegényedett kis falvakban, ahonnan már minden képzett, a mobilitást biztosító anyagi háttérrel rendelkező elköltözött, nem egyszerű termelő tevékenységet végezni.
A lakosság összetételében ez kb. úgy néz ki, hogy aki maradt, azok vagy az elköltözöttek idős szülei (ők már innen mennek a temetőbe), vagy szakképzettséggel, néha alapkészségekkel sem rendelkező, többnyire generációk óta mélyszegénységben élő családok tömege, és még néhányan, aki a folyamatosan gyérülő intézményrendszerben dolgoznak, a fiatalabbjai többnyire rajtra készen, ha valami adódik, az idősebbek meg vágva a centit a nyugdíjig.
Jövedelem tekintetében egyik sem túl fényes, az első csoporté ugye a nyugdíj, a másodiké a közmunka, a harmadikban is csökken a kiszámítható állásban alkalmazottak száma, ahol lehet, ott már átváltották ezt is közfoglalkoztatottra, a takarítástól az irodai munkáig, a konyhán dolgozóktól az óvodai kisegítőig, kevesebb bérért. Vállalkozások, akik vennének fel munkaerőt, jellemzően nincsenek, a mobilitást pedig derékba töri a közmunka. Mert minek menjen el a közmunkabér kétszereséért távolra valaki dolgozni, mikor a felét feléli ott, és még dolgoznia is kell, miközben itthon a közmunka csendességében ellazsálhat, és nincs a családjától sem távol.
Vállalkozást meg ezekre a helyekre épeszű ember nem telepít. Akiknek pénze van, nem ott fektetnek be, ahol a gazdasági fejlődés lehetősége értelmezhetetlen.
Pár önkormányzat büszkén vallja, hogy náluk aztán nincs sunyizás, ott munka van, és nekik sikerül a közmunka becsatornázása a gazdasági fejlesztésekbe. Mindenfele hallani ilyet, fazekasműhely, seprűkötő üzem, kosárfonás, kerítéskészítés, tésztaüzem, savanyító, sajtüzem működik a közmunkaprogramra építve, és fóliáznak is, sokfelé, ahol van önkormányzati földterület. Most is hallottam egyet, 50 közfoglalkoztatott, félév alatt a termékekből 10 milliós eladást produkált. Ez csakugyan szép, főleg, ha azokhoz viszonyítom, akik bele sem kezdenek effélébe, csak mímelnek valami munkafélét. De ha számolunk kicsit, akkor érdekes a kép: ha egy közfoglalkoztatott bérével számolunk, a könnyebbség kedvéért legyen ez egy kerekített átlagösszeg, ne vegyük figyelembe a gyerekekre járó kedvezményeket sem, mondjuk számoljunk 5000 Ft /fő/ nap, járulékokkal (ez többnyire több egyébként). 50 fő az egy nap alatt 250 ezer Ft-ba kerül, 20 munkanappal számolva 5 millió Ft/hó. Hat hónap alatt ez 30 millió Ft. Az eladott termékekből lett 10 millió Ft volt a bevétel, és ez sikeres program. Tehát itt mínusz 20 millióban vagyunk, és még nem számoltunk egyéb ráfordításokkal, a dologiakkal, eszközökkel, a helyszínen elő nem állítható alapanyagokkal, szállítási költségekkel, adminisztrációval.
Ez tehát csak viszi a pénzt, a fenntarthatóságtól messze van a modell, ugyanúgy hamis képet kommunikál, mint az „átkosban”, mikor a nagy üzemek csak a veszteséget produkálták, mégis arról harsogott minden, hogy teljes a foglalkoztatottság, és a szocialista nagyipar hogy fejlődik. És attól félek, ugyanoda jutunk majd, mint mikor a rendszerváltáskor ezek az üzemek bezártak, és tömegek maradtak munka és jövedelem nélkül. Mert egyszer nyilván vége lesz ennek is, egyszerűen nem fogja bírni az állam ezt fizetni, és ekkora tömegeket életveszélyes ebben a munkaformában tartani.
Nem egyszerűbb persze a társadalmi vállalkozásoknak sem, akik nem kapcsolódnak a közfoglalkoztatáshoz. Ezekben az új típusú kezdeményezésekben vannak már sikeres, főleg a fogyatékkal élők foglalkoztatására létrejött vállalkozások, de a generációk óta szegénységben élőknél ez még várat magára.
Sokat küszködünk az üzleti tervekkel mi is. Mert ide biztosan nem lehet a klasszikus minta szerint tervezni. Itt értelmezhetetlen pl. a piackutatás, mert az, hogy „mit tudunk megcsinálni”, az felülírja a „mire lenne igény a piacon” tervezési sablont. Mert a lehetőségek is szűkre szabottak, kicsi a földterület, a környezet adottságai gyengék, az infrastruktúrát is fel kell építeni mindenhez, és ott van még a legnehezebb, a képzetlen, munkavállalói kompetenciákkal nem rendelkező munkaerő. Akik fekete- és alkalmi munkán szocializálódtak, és akikkel először nem a szakmai rész betanítása, hanem a pontosság, kötelesség, felelősségérzet, együttműködés megalapozása a feladat.
„Miért nem rúgod ki, és veszel fel olyat, aki mindezt tudja?”- kérdezik tőlem gyakran. Azt hiszem, az erre a kérdésre adott válasz mutatja legpontosabb a célunkat. Mert ezekben a szegregátumokban, elszegényedett falvakban ilyen emberek élnek. Nekik vannak gyerekeik, akik itt fognak maradni, mert ők is képzettség nélkül, ugyanilyen kompetenciákkal kerülnek ki a gyerekkorból, és a nyomorúság összes problémájának családi átörökítésén kívül nincs más muníciójuk. Lehet üzletileg sikeres modellt vinni, máshol, ahol van valami, amire építeni lehet. De akkor ezekkel az emberekkel mi lesz? Tömegekről beszélek, százezrekről, akik egyre többen vannak, maradnak itt, ezekben a régiókban.
Azt hiszem, az Igazgyöngy társadalmi vállalkozásának a terméke nem a lekvár, az aszalt paradicsom, vagy a hímzett táska. Hanem a munkára alkalmassá tett ember. Aki másfajta viszonyulást tud majd átörökíteni a gyerekének. A termékek csak eszközök ahhoz, hogy ez az egész fokozatosan a fenntarthatóság irányába menjen. Itt nem rúgjuk ki azt, aki nem tud dolgozni. Hanem próbáljuk megtanítani rá. Nem hirdetünk munkaerő-felvételt, hanem a közösségben dolgozva vonzzuk be azokat, akikről azt gondoljuk, multiplikáló hatása erős lehet. Mert képessé akarjuk tenni őket. Munkára, önmaguk megszervezésére, termelésre, a gyerek tanulása iránti elköteleződésre, mindarra, ami náluk hiányzik, és egy jobb életút építésére alkalmassá teszi őket.
