Talán racionálisabban, talán érzelmek nélkül könnyebb lenne ezt a munkát végezni. Szárazon, szenvtelenül, nem nézve sem a szemekbe, sem magamba. Nem keresni mindig magam is ebben az egészben. Kívülállóként nézni a problémára, és félrefordulni, tudomást sem venni a kudarcról. Azt gondolni, hogy ezzel nincs dolgom. Nem gyűlölni, de nem is szeretni.
Talán úgy jobban menne. Úgy nem lennének álmatlan éjszakáim, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Nem kellene folyton azon morfondíroznom, hol és hogyan lehetett volna fordítani a szomorú történeteken.
Mindig türelemre és szeretetre törekszem. Reménykedem abban, hogy tudok változást előidézni, és az pozitív irányban történik. Ha ezt hangosítom ki, a sikereket, sok visszacsatolást kapok. Megerősítőket, biztatókat. Beleeshetnék abba a csapdába, hogy csak erről írjak. A kudarcokról pedig ne. Azokra is kapok persze visszacsatolást, kárörvendően, gyermetegen tapsikolókat, „Na ugye, hogy nem megy!”
Nem ezért írom a blogot. Nem a megfelelésért. Próbálok a lehető legtárgyilagosabban képet adni erről az egészről, amit hívhatunk mélyszegénységnek, gyerekszegénységnek, nyomornak…. Ami persze nem megy. Mert én is ember vagyok, érzelmekkel. Amit nem is akarok palástolni.
Amikor még részese voltam a szakpolitikai egyeztetéseknek az Antiszegregációs Kerekasztalban, gyakran fogalmaztam keserűen, érzelmektől vezérelve. Azoknak próbáltam így magyarázni a helyzetről, akik ezt nem értették, mert számukra ez az egész nem volt érzelmi alapon megközelíthető. Néha úgy éreztem, le is sajnálnak ezért. Próbáltam magyarázni, hogy én közelről szerzek tapasztalatokat, ezért türelmetlen vagyok, mert látom, naponta látom, ahogy gyereksorsok dőlnek el, menthetetlenül, és felelőtlenségnek tartom, hogy nincs azonnali intézkedés a változások megindítására. De nem tudtam megértetni velük, ezért kiléptem az érzelmektől mentes elvi egyeztetések semmitmondó színteréről. Változás persze azóta sincs. Minden maradt a régiben.
Azt hiszem, ebből az egészből az érzelmeket nem lenne szabad kizárni. A szeretet, a hit a másikban, vezérelv, de hazug lennék, ha nem vallanám be, hogy nem kizárható a düh, a harag sem. A gyűlöletig persze nem lenne szabad elmenni. De volt már, hogy azon kaptam magam: érzem, gyűlölök. Ilyenkor nekem is magamba kellett néznem. És visszanyomni az érzést, helyet adva a szeretetnek. De ez időbe kerül. Hagyni kell időt ennek, nekem, magamban.
Az ilyen esetek egyébként mindig a gyerekekhez kötődnek. Mert ezt viselem a legnehezebben, ha velük történik valami, ami megelőzhető lett volna. Még mindig nem tudtam elrendezni magamban pl. az anyát, aki prostituálta a lányait. Tönkretette őket, és hiába látom az okokat, az átörökítést, a szerencsétlen egybeeséseket, a dühöm még mindig erős iránta, inkább még mindig a gyűlölethez áll közelebb. Börtönben van, azóta sem láttam, de a kisebb gyerekekkel kapcsolatban vagyok, és ez nem engedi feloldódni bennem az érzést.
És nem tudom elmozdítani hetek múlva sem azt, amit egy másik asszony és a párja iránt érzek. A család az egyike azoknak, akikkel mindig újrakezdtük. Mindig kaptak esélyt, segítettük őket a lakhatásban, bútorokkal, ruhákkal, élelemmel, sokszor a közösség is neheztelt, mert mindig visszaéltek vele. Vádaskodásban, követelőzésben, hazudozásban élen jártak. Pajzsként használták a gyerekeiket, no meg az asszony betegségét, amit hihetetlenül tudott elővarázsolni, ha nem volt más eszköze. Mindent megpróbáltunk velük. “Húzd meg- ereszd meg” játék volt az egész, igen, segítünk a majdnem rájuk rogyó ház megerősítésében, ha a háztól tíz méterre elhordják azt a szemétkupacot, amit a ki nem mosott ruhákból és szemétből halmoztak fel, igen, kapnak másik ágyat a patkánytól szétrágott helyett, ha kimeszelnek, stb. De tartós változást nem tudtunk elérni. Néha nagy cirkuszokkal, látványosan elhatárolódott tőlünk az asszony, majd fogadkozva visszarendeződött. A férfi még ezt sem. Ő csak szidni tudott. Minket is. Aztán kezdődött minden elölről. Harcoltunk velük, folyamatosan. Közben persze próbáltunk a gyerekeknél bepótolni mindent, amit otthon nem kaphattak meg.
A legszomorúbb történetek, képek eddig ebből a családból vannak meg bennem. A leglehangolóbb körülmények, torokszorító látványok. Ezek a szülők alkalmatlanok voltak arra, hogy gyerekeket neveljenek. Mégis tizenegy gyerek volt a családban. Kettő meghalt, kilenc élete pedig pontosan olyanná vált, vagy válik, mint a szüleiké. Szegénység, analfabetizmus, erőszak, börtön, egymás után érkező gyerekek azoknál, akik már felnőttek. Akik még gyerekek, azokat pedig elvitették. Igen, itt nem a hivatal döntött úgy, hanem az anya, az apát meg ez sem érdekelte. Őt a gyerekei nem érdekelték.
Először állami gondozásba került a két nagyobb, az anya kérésére. Pár hete a két kisebbet is elvitette. Neki nem kellenek. Nem sírtak ők sem. „Jobb lesz ott. Legalább nem penészes kenyeret eszünk.”- mondta a nagyobbik.
Bekerültek már korábban is, mindannyian, de akkor visszakönyörögte őket. Akkor még nem akartam elhinni, hogy csak a megélhetésért. És nincs “happy and” a gyerekeknek ott sem. Sem a két nagyobb, sem a két kicsi nem tud már azoktól a sebektől megszabadulni, amiket otthon szereztek. Fizikailag nyilván jobb körülmények között lesznek, de ez nem lesz elég arra, hogy más fordulatot vegyen az életük. Jól látszik ez már a korábban bekerült gyerekeken is.
Kilenc élet, kilenc, a szülők rémes sorsát ismétlő család. Mert a sorsok mennek tovább az ő gyerekeikben, akiknek szintén nem lesz elég osztályuk, szakmájuk, normális házuk, ahol a férfiaknak a bűnözés, a lányoknak a főállású anyaság ad karriertörténetet. És hiába vezetem magamban vissza, hogy az anyjuk is állami gondozott volt, őt is ellökte az anyja, az apjuk is analfabéta, akinek az ital a legfontosabb az életében, hogy a szülők is abban nőttek fel, hogy a legmocskosabb szavakkal szidták és verték egymást… nem tudok most úgy gondolni rájuk, hogy az érzelmeim ne befolyásoljanak. Még nem tudom nem gyűlölni őket azért, amit tettek. Mert a tönkretett gyerekeik sorsa nem engedi.
Azt hiszem, ilyenkor nekem is csak a könnyek maradnak. Elsiratni őket, a szüleik helyett is. És várni, hátha ez segít. Nekem. Mert a gyerekeknek sajnos ez sem.
