Egy ismerős gratulált tegnap az egyik kollégámnak. A kis faluban járt, ahol a legtöbbet dolgozzuk, és azt mondja, számára is érzékelhető volt a változás. Az emberek nyugodtabbak, türelmesebbek, udvariasabbak.
Jó az ilyet hallani. Mert tényleg változott a kommunikáció (is), nincsenek akkora cirkuszok, más, szabálykövetőbb, egymásra figyelőbb lett a családok zöme.
Látjuk ezt mi is. Sok területen, a napi érintkezésben, a közösségi rendezvényeken. És persze a gyerekeken is.
Emlékszem, az első táborozásokra… amikor alig engedték el velünk a gyerekeket. A kollégáim küzdelmeire, mikor esténként nem tudták, kit nyugtassanak, a gyerekeket a táborban, vagy telefonon a szülőket otthon? Az esti alvások, egy ágyba zsúfolódva többen is, mert otthon is így van, másképp nem ment az elalvás, külön ágyban. Aztán azok a konfliktusok a máshonnan érkező gyerekekkel…. amikor a „minek níz (néz) annyira” már elég volt a verekedés kirobbanásához.
Lassan alakult ez is. Ma már a táborba való eljutás jutalom, olyan, amiért érdemes tanulni is, mert a bukottak nem mehetnek. És a szabályokat is tartja már zöme, egy-két új gyerek jelent csak gondot. Igaz, mi is rutint szereztünk már a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatásában. Nem gond a fejtetű-irtó bizalmas használata, a zuhanyozás felügyelete, a serdülők dohányzási próbálkozásainak visszaszorítása. Hála a kedves, odaforduló embereknek, több helyre juthatnak el az idén is a kapcsolatrendszerünkbe tartozó gyerekek, és nem gond a ruha, táska, tisztálkodó szer, sőt, az idén már a hálózsák sem. Zömében olyan gyerekeket viszünk, akik egyébként otthon töltenék a nyári szünetet.
Az „ottalvós” táborokon kívül évek óta szervezzük a Tanoda-tábort, ami háromszor egy hétig jelent fejlesztő napközbeni tevékenységet a gyerekeknek. A jövő héten kezdődik a második szakasz. 10-15 önkéntes, főleg egyetemista, vagy már végzett fiatal szakember utazik ilyenkor egy hétre a kis faluba, hogy az előre megtervezett program szerint, tudatos pedagógiai munkát végezve töltsék velük az időt. A munkáról blogot is vezetnek, a ped2.hu-n olvasható.
Az első heti tábor végén kimentem én is kicsit hozzájuk. A táborba az a gyerek megy, aki szeretne, délelőtt többnyire a kultúrházban vannak foglalkozások, mindenféle érdekes program, kísérletek, kézműveskedések, fejlesztő játékok sora, kiscsoportokban, olyan képességfejlesztő, tudásbővítő elemekkel, ami sokat tesz hozzá az iskolában tanultakhoz. Csak kicsit másképp. Élményközpontúan. Mindenfélét közel hoz hozzájuk, most pl. az űrkutatásról szól egy projekt, amit egy kis zsákfaluból nem egyszerű elképzelni sem. Vagy a fotózás, videózás, és azok feldolgozása… épp most nyertünk egy pályázatot is erre a fejlesztésre. Van disputa-kör, filmvetítés és még annyi minden.
Délután a „pályára” mennek. Rég nem használja már senki ezt a kis füves rész a házak mögött, bár rendeltetésszerű használatát, legalábbis az egyik részén a tanodások újra felélesztették. Itt többféle tevékenység folyik, mozgásos is, és csendesebb is. Foci, (most épp amerikai foci is), sárkányeregetés, hullahopp-karikázás, sorversenyek, meg ott a nagy kedvenc, a két fa közé kifeszített széles szalag, amin végig lehet menni, persze úgy, hogy valaki tartja, fogja a kezét. Bizalom, felelősségérzet, együttműködési készség fejlődik ebben is. Vagy a másik, amikor egy nagy ejtőernyő körül ülnek le, és csak közösen, összehangoltan mozogva tudnak olyan „gombát” csinálni belőle, aminek gyorsan alábújhatnak mindannyian. És persze ott vannak a fizikailag pihentetőbb „agytornák”, társasjátékok, kártyajátékok az árnyékban.
Honnan indultunk ezzel is? Az első után nem is reméltem, hogy lesz folytatás. A gyerekek öntörvényűségének semmi sem szabott határt, és a szülők is inkább támadóan léptek fel, mintsem segítően. Nem győztük simítani a konfliktusokat. Az önkéntesek is elkedvetlenedtek, nem ezt várták. Ma pedig? Egy tábor alatt 40-50 gyerek tölti a napját itt, önként, tartva a közösen alkotott szabályokat, boldogan. Képesek a konfliktusokat kezelni. Az ellenvéleményt már nem ököllel intézik a gyerekek. Megoldanak mindent, a szülők is értik, tudják, mi ez az egész, partnerekké váltak. Látni a fejlődést. És ez egy reménytelibb generációt vetít elénk.
Persze látni a munkát is. A csapatépítést, a tervezést, a felelősséget, a tudatosságot. És ami a legfontosabb, hogy ezek a fiatalok szeretik ezt a munkát. Nézem őket, ahogy figyelnek a gyerekek minden rezdülésére. Ahogy elébe mennek a konfliktusoknak. Ahogy előre változtatnak a helyzeten, ha úgy tűnik, a legkisebb esélye is van annak, hogy megsérülhet valamelyik gyerek. Ahogy következetesen figyelmeztetnek a szabályokra. Ahogy ölelik, a nyakukba veszik őket. Ahogy értik, érzik és szeretik őket.
Ha látnék valami biztos forrást, hosszú távra, annyira szívesen belefognék velük egy iskolarendszerű oktatásba. Biztos vagyok benne, pontosan tudják már, hogy lehet ezekkel a gyerekekkel boldogulni, hogyan lehet őket motiválni, a figyelmüket lekötni, érdeklődésüket fenntartani. Látják a hátteret, ismerik a családokat, együtt lélegeznek a gyerekekkel. Olyan jó csapat, annyira önállóak, olyan kreatívak. Jó kis tantestület lenne belőlük…
Persze eszembe jut Csenyéte…. valamikor ott is elindult valami, ott, abban a másik zsákfaluban, és visszafordult a szekér a lejtőn… legalábbis az iskolában. Pár évre. Aztán maradt szakirodalmi lábjegyzet. Erősítve a „csak a megszállottak képesek ezt csinálni, igen, ezt csak a karizma tartja fenn….rendszerszinten beépíthetetlen” képet, amit valakik kitaláltak, valamikor, anélkül, hogy megpróbálták volna beépíteni. Legalább valamit belőle.
Őrület ez. Azt hiszem, most már mindenhol világos, hogy a mai oktatási rendszer ezeket a gyerekeket képtelen kezelni. A megoldást a mai oktatáspolitika egyre inkább a szegregált, különtanítás felé viszi. Ami nyilvánvalóan zsákutca. Holott a megoldás itt van, ezekben a modellekben, működőképesen, a rendszeren kívül. Mióta a pedagóguspályán vagyok, egy sor ilyen program tűnt el.
Maradunk „alternatívak”. Civil fenntartásban. Az államon kívül. Állandó bizonytalanságban.
