Ezzel kínlódok mostanában a legtöbbet…. Az üzleti tervekkel, értékesítési rendszerrel. Nyilván egyrészt, mert tudásom sincs elég rá, ugyanakkor a munkánkban a termelést és eladást nélkülözhetetlennek érzem, részben pedig azért, mert azt sem látom igazán, milyennek kellene lennie egy fenntartható társadalmi vállalkozásnak. Pláne egy olyannak, ami a generációk óta mélyszegénységben élőkkel dolgozik. Nem látok olyan példát, amit számomra ez a fogalom megtestesít. A tudás megszerzésére persze törekszem. De ettől csak egyre kétségbeesettebb leszek.
A társadalmi vállalkozás olyan valami, aminek célja nem annyira a profitszerzés, hanem valamiféle megoldás nyújtása egy társadalmi problémára. Persze ehhez is profit kell, visszaforgathatóan és fenntarthatóan, talán még nagyobb felelősségvállalással, mint egy „rendes” cégnél, ezért aztán az üzleti elveknek kell érvényesülnie benne, de mégis, valahogy másképp.
Vállalkozás persze, a név nem túlzó, pénzügyi tervezéssel, bevétellel, kiadással, marketinggel, de a cél elsősorban a társadalmi hasznosulás elérése. És ez más szempontokat emel be. Esetünkben a cél a mélyszegénység elleni küzdelem, amire egy komplex stratégiát dolgoztunk ki. Ennek a fő jellemzője, hogy a gyerekekre irányuló célzott és pozitív oktatási folyamatok mellett olyan rendszert működtessünk, ami megakadályozza, hogy annak hatását a család, a közeg leamortizálja. Ezért a gyerekek fejlesztése mellett a szülőkkel is foglalkozunk, közösségfejlesztéssel, kríziskezeléssel, önfenntartási képességek fejlesztésével és munkavállalói kompetenciák fejlesztésével is.
Amihez ugyebár munkahely kell, hiszen csak úgy, „elméletileg” képtelenség a generációk óta fekete és alkalmi munkán szocializálódott felnőtteket, akiket az oktatás éppúgy érintetlenül hagyott, mint most a gyerekeiket, rávezetni a munkaviszonyos létre. Ezért kezdtünk bele a munkahelyteremtésbe. Meg persze kényszerből is, mert ahol dolgozunk, ott semmiféle munkalehetőség nincs, és a közmunka számunkra már az elején mutatta: az nem a munka világába való visszavezetésről szól.
Nagyon nehéz volt ezt a „lábat” megteremteni, hiszen képzettség, szakképzettség nincs, maga a hely sem ad semmiféle üzleti inspirációt senkinek, mondjuk úgy, totálisan hiányzik minden gazdaságtelepítő tényező, mégis ott, helyben kell valamit kitalálni, mert a munkavállalói kompetenciák kialakítása nélkül az esetleg távolabb kínálkozó lehetőségeket sem tudják kihasználni. Mert próbáltuk persze ezt is, ám, még ha meg is tudjuk teremteni a kapcsolódást valahova, az első találkozónál leveszi a munkaerőt kereső, hogy itt plusz energiabefektetés kell, a tudás és viszonyulás kialakítása, és miért kínlódna még ezzel is?
Szóval, bele kellett fognunk. Ám ahogy a tudásokat sorban próbáljuk megszerezni, úgy látszik egyre lehetetlenebbnek a feladat. Jó, sokan vigasztalnak, hogy a legnehezebb terepen vagyunk, máshol bejön ez, de hát azt tudnunk kell, nem a „legszexibb” területen próbálkozunk, a szegregátumok világában, zömében cigányokkal.
Az elején naivan még azt gondoltam, ezt a „lábat” megerősíthetjük úgy, hogy az iskolát is tudjuk finanszírozni belőle. Hiszen egyre borúsabb az alapítványi iskolák jövője. Aztán ezt elengedtem. Később azt gondoltam, ha eltartja azokat, akik benne dolgoznak, a „célcsoportból”, és azt a pár felsőfokú végzettségűt, akik az egészet koordinálják, az már jó lesz. Most, hogy látom, hány üveg lekvár, vagy hímzett táska eladását kellene havonta ehhez realizálni, már ott tartok, ha a helyi bevontakat eltartja, már az is jó. Mert haladunk velük (mekkora munka volt ez is!) és egyre jobban értik és próbálják megtermelni, amit kérünk, mégis ezek még „csak” termékek, a raktárban, ezeket még értékesíteni kell, biztos piac kellene…. ami nem egyszerű. Pedig azt is pontosan tudjuk, bár a termékek magukban hordozzák a szociális jelleget is, fontosabb a minőség. A szociális üzenetnek másodlagosnak kell lennie. Másképp nem lesz soha fenntartható.
Nagyüzemi termelésre nem gondolhatunk. Ahhoz komoly infrastruktúra, és itt rengeteg tanítás, fejlesztés kellene. De amit most csinálunk, az jó vonal? Felvehetjük-e a versenyt a lábasokban főzött lekvárjainkkal? Van-e olyan piaci rés, amit még nem találtak meg mások? A kézműves jelleg állna hozzánk közel. De ebből megélhetést teremteni, kiszámíthatóan, nagyon nehéz.
A kézműves termékeknél is ragaszkodnánk a kézi előállítás egyediségéhez, mint értékhez. A fadobozokat mi készítjük, a festés a dobozokon is kézi… és jelenleg az eladási ár a költségekhez viszonyítva nem fest túl jól, mert sokáig tartott a betanulás, és még mindig nem elég gyorsan készül el. A hímzések is kéziek, a gyerekrajzokat nem nyomtatással vitetjük rá az anyagra, és így dolgozzuk be, így az értéke más, és persze az ára is. No meg, mindent itt akarunk, nem más vállalkozásoktól megrendelni, itt akarunk munkát adni, ezeknek az embereknek, nem másnak profitot szerezni, megrendelésekkel. Ja, és még ott a kínai piac. Ahol mondjuk, a natúr fadobozokat tizedéért beszerezhetném… és az is lehetne, hogy ne kézzel fessenek rá az asszonyok, hanem papírra nyomtatva legyen, és ráragasszák… ilyen termékek olcsón kaphatók bármelyik kínai üzletben, nagy a kereslet is az olcsó iránt. Nagyobb, mint az egyedi iránt.
Akik erre biztatnak, azt mondják, ennek a hasznát is visszaforgathatom, hülyeség nem élni vele. Más azzal érvel, a felépített brand tűnik el, ha ebben az irányban gondolkodunk. Azt is mondják, ne is törekedjek piaci alapú működésre, a társadalmi vállalkozásnak mindig kell külső támasz, támogató, adományozó, van persze, ahol az állam segíti, de ez utóbbit azt hiszem, most elvethetjük. És azt a tanácsot is kaptam, hogy ezzel az egésszel célozzuk meg a céges világ CSR (társadalmi szerepvállalás) tevékenységét, és ők vásárolják fel a termékeket. De látom, itt is erre egyre telítettebb a piac, és a fogyatékkal élők termékeit azt hiszem, sokkal szívesebben veszik meg, mint a cigányokét. Azért az előítéletek itt is működnek.
Egyediség vagy tömegcikkek? Szociális érzékenység, vagy üzlet? Termelés, vagy adományok, támogatások megszerzése? Államon belüli, vagy kívüli megoldáskeresések? Nehéz kérdések, amit ha a pénzügyi fenntarthatóság nyelvére fordítok le, hát, nem kapok túl optimista képet.
Közben meg nem lehet nem szociálisan nézni az Igazgyöngyre. Nem küldjük el, aki nem tudja, amit elvárunk, hanem elkezdünk kínlódni vele, fejleszteni a képességeit, átalakítani a látásmódját, jövőképet építeni neki, vele. A gyerekeinek a jövőképét is. Azért tesszük ezt, mert a civil céljaink ezek. Ha a céges szemléletet helyezném előtérbe, fel sem venném azt, akit még azután kell alkalmassá tennem az alkalmazásra. Akkor már elhúztam volna a szegregátumból, olyan helyre, ahol nagyobb százalékban van olyan munkaerő, akire építhetek. De akkor mi lesz ezekkel az emberekkel? Meg az általuk újratermelt, a gyerekeikben megtestesülő újabb generációs nyomorral?
Ez viszont így, üzletileg nagyon nehéz. Az állam ebben nem vállal szerepet, a támogatók most még vannak, de ez biztosra nehezen tervezhető forrás. És pályázunk is, hogyne… de a rövid távú projektek, és a mi minimum 20 évre tervezett stratégiánk között újabb feloldhatatlan ellentmondás feszül.
Mégis, érzem, meg kell találjuk ennek is a helyét, módját…. nem létezik, hogy nincs valami megoldás.
