A munkánk, aminek nyilván helyileg van a legnagyobb jelentősége, helyi és nagyobb vonzáskörben ható üzenetei is vannak. Ez utóbbira a nyilvánosság, ez a blog, no meg a facebook oldalaink, és egyéb publikációk, riportok, hírek adnak lehetőséget, amire építünk is, sőt, most próbálkozunk egy új, áttekinthetőbb és hatékonyabb kommunikációs rendszer kialakításával.
A nyilvánosság felé irányuló üzenetekben a legfontosabb, hogy megmutassuk a probléma bonyolultságát, és szertefoszlassuk azt a hitet, miszerint a mélyszegénységben élők helyzete kizárólag személyes döntések függvénye. Hogy megértessük, milyen erős hatású a generációkon átörökített tudás- és képességhiány, milyen ez a 21.századi szegénység, és azt is, hogyan fokozzák a problémát tovább a rendszer működési hibái . Láttatni szeretnénk ennek az egésznek a veszélyét is, mindannyiunk jövőjére nézve. És főleg, megmutatni, hogy van kiút. Ami ebben a ma annyira jellemző, vagy a problémákat elhallgató, vagy az egyre radikálisabb megoldásokat kereső irányokkal szemben a fejlesztő, pedagógiai eszközökre építő, együttműködést segítő, közösségfejlesztő utat mutatja. Amiben a „minden mindennel összefügg” elve rendszerbe állítva kezelhető, ahol a hatások egymást segíthetik, és beépülő képességekkel, tudásokkal és viszonyulásokkal, működőképes, magát megszervezni képes közösség megteremtését eredményezik.
A helyi üzenetek másfélék, a napi munkát segítők. Ezek a közösségnek szólnak, azoknak, akikkel és akikért dolgozunk, no meg az intézményrendszernek is, ami annyira belefáradt már ebbe az egészbe, hogy nem bírja észrevenni a változást.
A közösségből stabil mag épült ki körénk, olyan, ami már képes behúzni egy nagyobb kört azokból, akik ingadoznak, befolyásolhatók, de akik egyre inkább mellettünk döntenek. És persze megvan az a szűk kör is, aki nemhogy nem akarja észrevenni a változásokat, hanem inkább rombolja azt, amit eddig felépítettünk. Hazugságokkal, rágalmakkal. Nekik nem számít semmi, sem a munkahelyek, sem a gyerekek javuló tanulmányi helyzete, sem a javuló lakhatás, a közösség működése. Ők megingathatatlanul szajkózzák, hogy itt aztán semmi sem változik, csak megy lejjebb minden, aki elmozdult már, azt „seggnyalónak” titulálják, akik „azért a kis lejárt szavatosságú élelemért” képesek bármire. Ha próbálok beszélni velük erről, kiderül, fogalmuk sincs az egészről, arról sem, hogy mit csinálunk, de nem is érdekli őket semmi, mert ez nem az ő útjuk. Amit kifejlesztettek magukban, az a túlélési stratégia torz, a mozgató rugói mellőznek mindent, ami emberi, közösségi.
Mert ők megélnek a mások nyomorúságából. Nincsenek ránk szorulva. A közösség nincs benne a tudatukban. Büszkén pózolnak a facebookra feltöltött fotókon, a boltocskázásra szolgáló árucikkekkel telerakott csomagtartó mellett, legyezgetve magukat egy marék bankjeggyel. Nekik ennyi az élet.
És persze ott vannak azok is, akik nem értik a közösségi igazságosság üzenetét, akiket arról a pontról, hogy nekik minden jár, nem sikerül elmozdítanunk. Akik hazugságokkal bástyázzák magukat körül, és ha az ebből épített fal leomlik, vagy továbbhazudnak a „mindenki hibás, csak ők nem” rendszerében, vagy egyszerűen vállat vonva mondják: “hazudtam. Na és?” Az ő általuk felfogott igazság csak annyi, hogy kapjanak, mindent, akkor is, ha semmilyen erőfeszítést nem tesznek azért, hogy változzon az életük.
Nehéz az embernek értelmezhetővé tenni számukra is az üzeneteket. Hiába haladnak, boldogulnak jobban azok, akik nálunk dolgoznak. Hiába büszkék, látható eredményeikkel hiába szerepelnek a médiában, kapnak megerősítést másoktól is. Már odáig eljutottunk, hogy nem cikizik, nem támadják azokat, akik az Igazgyöngy mellett vannak. De még nem elég a hatás üzenete azok felé, akik ezt, a munkába ágyazott életet nem látják jövőképnek.
Azért a közmunkabérhez képest nálunk megkapott minimálbéres fizetés kezd hatni üzenetként. És az is, hogy van már a munkatársaink között olyan, akinek a gyereke is nálunk dolgozik. Hiszen ezt akarjuk, ez pontosan mutatja, nekik, akik partnereink, akikkel együtt szenvedtük-dolgoztuk ki ennek a munkának az elemeit, helyszíneit, az ő gyerekeiknek a munkahelye is lesz ez. Sőt, az övéké csak igazán, mert ahogy fenntarthatóvá válik, közülük, a felnövő gyerekek közül szeretnénk új munkatársakat, akik először a szülőkkel együtt, majd átvéve tőlük viszik ezt tovább.
Most egy újabb üzeneten töröm a fejem. Már korábban egy támogató is gondolkodott hasonlóban, de azt nem sikerült továbbvinnünk. Most onnan jött az ötlet, hogy elkezdtük nézegetni a falu térképét, és jelölni rajta a házakat, először azokat, amelyek az alapítvány tulajdonában vannak, aztán a nálunk dolgozók házait, utána azokét, akik stabilan kapcsolódtak már hozzánk…. és ezt elkezdtük különféle színekkel jelölni, mintegy vizualizálva a hatásunkat. Persze még ki kell dolgoznom az egészet, forrást teremteni rá, de mekkora üzenet lenne, ha az alapítvány munkahelyként is szolgáló ingatlanjainak, a Gyöngyház 1.-2.-nek (és hamarosan a 3.-nak is) és a már tartósan nálunk dolgozó, a változások útján bizonyítottan elindult családok házainak külső rendbetételével, egységes dizájn szerint befestve, látható jelét adnánk a faluban a „gyöngyösök” jelenlétének. A változást teremtő közösség létezésének, és bővülésének.
Sorra, ahogy a forrásteremtés sikerülne, hoznánk helyre a házak most siralmas külső megjelenését. Persze feltétel ehhez is kapcsolódna, mint mindenhez: hogy ezt sem “nekik”, hanem “velük” szeretnénk megcsinálni, és aztán ott lenne a kert, a ház környékének a tatarozott házhoz méltó szinten tartása. Már álmodozunk, tervezgetjük velük a színeket…
Szép üzenet lenne a faluba látogatóknak is, az elszármazottaknak is, és a közösségen belül is. Változtatna a lehangoló faluképen. És talán ezt értenék azok is, akik a változásokat nem akarják meglátni.
