Nem most fogalmazom meg először: akkora rések vannak a rendszeren, amit nagyképűen szociális hálónak hívunk, hogy abban sokszor eltűnnek családok, gyerekek. Ha történik valami visszafordíthatatlan, akkor mindenki a másikra mutogat, a felelőst keresi, akinek a nyakába varrható a dolog, akit majd a vizsgálat lezárása után el lehet marasztalni. És ezzel kész is. Az akta lezárva.
Pedig mindenki érzi, tudja, hogy a rendszer működik rosszul, de arra irányuló változásokat nem látni. Nem íródik át a protokoll, nem lesz több ember ott, ahol több a baj, nem lesznek többletforrások bevonva, nem szerveződik új struktúra, amiben elébe mehetnénk a problémáknak, marad minden a régiben. Persze cirkusz is csak akkor van többnyire, ha gyerekekről van szó. (Na meg persze, ha a nyilvánosság is bevonódik.) Ha felnőttről, akkor még rosszabbul fest a helyzet. Ha meg öregről, pláne.
Írtam már arról is, mennyire rémes a mélyszegénységben élő, otthonába bocsájtott pszichiátriai betegek helyzete, gondolom persze, a többié is, de itt többszörös a tényező, ami bonyolít, és megoldhatatlan helyzeteket teremt. Utaltam már arra is, milyen iszonyatos helyzetek teremtődnek azokban a családokban, ahol a szülő kezelés alatt áll, és ott, mindent félretéve segítünk mi is, hiszen nélkülözhetetlen, hogy folyamatosan legyen gyógyszer, felülvizsgálatra való beutazás, mert tudjuk, látjuk, mi csapódik le ebből a gyerekeken, és hogyan teszi őket tönkre az együttélés a beteg szülővel.
Meséltem már arról, mennyire nincs információáramlás a gondnokoltak kórházi kezelésében, mert a nem pszichiátriai területen dolgozó orvosnak nem kötelező utánanéznie, a páciense milyen mértékben cselekvőképes, és dönthet-e pl. arról, hogy gyereket vállal, megszüntetve a fogamzásgátló eszköz használatát, és így, akár teherbe is eshet a pszichiátriai gyógyszerek szedése alatt. Vagy, az élet más területén is, pl. miféle kezességeket íratnak alá olyanokkal a bankokban, akiknek a döntései az egészségügyi állapota miatt korlátozottak, úgy, hogy a gondnoka nem is tud róla.
Szóval, írtam már effélékről, de mindig van újabb történet, megoldhatatlan helyzettel. Most is próbálok keresni megoldást, telefonálgatok, kínunkban nevetünk, mikor az, akitől legutóbb próbálok segítséget kérni, megkérdezi: te mindig ilyen bonyolult ügyekbe botlasz? Nem találsz egyszerűbbeket?
Hát ez sem az. Írtam már róla is, a kábítószerre rászokott lányról, róla, aki az orrom előtt lett gyönyörű, jó képességű cigánylányból egy emberi roncs, aki mára már nagykorú lett, novemberben múlt 18. Eddig sem volt egyszerű vele a rendszerben, a családi körülményei és az öntörvényűsége miatt, de innen még bonyolultabb lett a helyzet. A kábítószer szinte kötelezően kapcsolta a prostitúcióhoz, többször került el innen, eleinte csak a fővárosba, később külföldre is. Legutóbb a minisztériumból hívtak, akkor épp Németországban szedték össze az utcán, minket is kerestek, hogy tudunk-e valamit a társadalombiztosításáról, és kértek biztos információt arról, hogy a helyi kórház fogadja majd.
Hívtam a kórházigazgatót, szerencsénkre ő partner, fogadják, persze. Aztán a Gyámhivatalt, itt is jól bejáratott partneri kapcsolatban dolgozunk, gyors tájékozódás, igen, a gondnokságot nem vállalja az anyja (külön történet ez is), a folyamatot elindították, halad az ügy a protokoll szerint, de lassú, próbálják sürgetni.
Hazahozták, bekerült a pszichiátriára. Megnyugodtunk, jó helyen van. A karácsonyi látogatásunknál a nővérek jelezték: a kórház hazaengedi majd. Újabb telefon, kértem, ha lehet, ne tegyék, mert mi pontosan tudjuk, hova megy haza, és azt is, hogy ahol hatan laknak egyetlen szobában, abban a faluban, ahol a herbál és más szer is mindennapos, visszacsúszik azonnal, mint az utóbbi években mindig, és a vége az lesz, hogy megint kiviszik külföldre.
A kórház mégis kiengedte. Két nap múlva az anyja vissza is vitte, ott jobb helyen van. Mi örültünk, hogy a két nap alatt otthon maradt, és szedte a gyógyszereit. Aztán újabb telefon jön. A pszichiátrián nem tartják tovább, orvosilag nem látják indokoltnak. Értik, hogy nincs hova mennie, de ott nem maradhat, erre nincsenek berendezkedve, mondják. Mikor kérdezem, ezek szerint meggyógyult? Azt nem mondta – mondja az orvos – valamiféle intézeti elhelyezés kellene.
Hívom a Gyámhivatalt, hogy megtanácskozzuk, mit tudunk tenni? A folyamat halad, de mire a gondnokság alá helyezési eljárás lezárul a bíróságon, az hónapokig eltart. A kórház meg addig nem vár.
Itt zárult a kör. Hova menjen? Kérdezem tőle is, mit gondol erről? Hát, otthon nem lenne jó helye… mondja… és fél is, ha hazamegy, megint megjelenik az, aki eddig is kivitte külföldre. És ő nem akar menni. Nem akarja azt az életet. De akkor hova menne? Vállat ránt. Nem tudja…
Na, most mit csináljunk? Menjek a rendőrségre? Hogyan bizonyítom, hogy ez a leszedált, skizofrén és anfetamin-függőséggel élő, ma már nagykorú lány, aki ráadásul akkor is öntörvényűen élt, mikor még a szer nem tette tönkre, szóval, hogy őt valaki kényszerítette arra, hogy prostituálódjon? És ha bebizonyosodik, akkor mi van? A rendszer nem tudja megoldani a helyzetet. Rés van benne, a protokollok összehangolatlanok, a hónapos időelcsúszást nem kezelik. A felelősség? Az anyja szerint nem az övé. A kórház szerint sem. A kijelölt ideiglenes gondnok már megvan, de mit tehet? A pszichiátriai intézeti várólista hosszú… és a lánynak semmi jövedelme. Ki fizetne utána? Miből?
A lány? Csak rá kell nézni. Nincs döntési képessége birtokában.
El kellene engedni… nekem is. Valami miatt mégsem bírom. Pedig mennyivel könnyebb lenne, azokat néznem, akikkel sikerrel bajlódunk, róla meg nem tudomást venni. Ott a példa, hogy ezt kell csinálni, nagyban is. Nekem is meg kellene tanulnom. De nem megy.
Telefonálok hát, tanácstalanul, keresgélek, hogy nincs valahol az országban olyan civil szervezet, aki segíthet? Mert itt tényleg nincs más lehetőség. Ezen a területen sem.
