Azt hiszem, ilyen kerek számnál illő egy kis összegzés. A blogról is, és a munkáról is.
A blog az fn-en indult 2009 szeptemberében, az ötlettel Balla István keresett meg, én pedig örömmel és tudatlanul vágtam neki, hiszen akkor még keveset tudtam a nyilvánosság működéséről, és erejéről. Ma itt, a HVG-n olvasható, ami nagy nyilvánosságot adott nekem arra, hogy a mélyszegénység bonyolult problémáját kommunikálhassam.
Sokan mondják, hogy mindig a hibákról írok. Keveset a sikerekről. Ez szándékolt, hiszen sem fényezni nem akarom magunkat, (az eredmények megosztására inkább a facebookot használom) és szeretném elkerülni a látszatát is annak, hogy ez olyan egyszerű munka.
A munkánk buktatói, nehézségei sokkal inkább mutatják az ügy, a mélyszegénység, az integráció bonyolultságát, szerintem ebből többet lehet így megérteni, mintha csak egy modell sikereit mutatnám be. Ráadásul, egy sikerkommunikált munka nem késztetne gondolkodásra senkit, akkor csak nyugtázná mindenki: megy a dolog. Miközben egyrészt baromira nem megy olyan könnyen, másrészt, ha egy helyen el is indul valami, száz, kétszáz, vagy ki tudja hány településen meg semmi változás nincs. Azért az, hogy a lakosság 38 %-a él szegénységben, és 21%-a mélyszegénységben, elég sokkoló adat.
Így viszont, talán nem szerénytelenség ezt elmondani itt, a visszajelzésekből, megkeresésekből naponta érzem, hogy hatással van az emberekre az, hogy bemutatok itt sorsokat, helyzeteket, felelősségeket, bonyolultságokat, próbálok új nézőpontokat bevinni ebbe az egészbe, olyanokat, melyeket én sem láttam addig, míg közel nem mentem ehhez az egészhez.
Azt hiszem, ennek a blognak köszönhetem, hogy ma az Igazgyöngy körül hihetetlen civil támogatói réteg alakult ki, és ez folyamatosan növekedett az évek során. Olyan emberek, akik mást gondoltak eddig erről, nem érezték, hogy dolguk lenne ezzel az egésszel, és a blogot olvasva rádöbbenek: ők is tehetnek valamit. Segíthetnek használt holmikkal, pénzzel, kapcsolatokkal, ötletekkel, önkénteskedéssel, fordítással, tudással, további nyilvánossággal, és még ki tudja, mennyi dologgal.
Ez teszi lehetővé, hogy működünk, fejleszthetjük tovább a modellt, melyet hat éve kezdtünk el egy kis szegregátumban, és elemeit már tizenhat településen próbáljuk továbbvinni, sőt, másfele is adaptálni, ahol a probléma hasonlóan mély.
A munka pedig mindhárom területen, ami mentén gondolkodunk, eredményeket mutat.
Az oktatásban sikerült egy olyan művészetoktatási módszert kidolgozni, ami a vizuális nevelés mellett sikeresen fejleszti a szociális készségeket és segíti azoknak a hátrányoknak a leküzdését, melyek akadályai az iskolai előmenetelnek. A tanodánk egészen fantasztikus módszertant dolgozott ki a társasjáték-pedagógia és az online tanulástámogatás területén. Ösztöndíjprogramunk sikeresen veszi fel a harcot a tehetségek eltűnése ellen.
Az oktatási módszerek sikerét a gyerekek javuló eredményei igazolják, a módszertan pedig adaptálható, és terjed, itthon és külföldön egyaránt, iskolákban és a felsőoktatásban is.
A családgondozás-közösségfejlesztés területén is látványosak az eredmények. Sikerült működőképessé tenni annak a „közösségi igazságosságnak” a rendszerét, amiben már mindenki érti, hogy a segítségnyújtás nem „jár”, hanem mindenkinek tennie kell valamit, hogy a saját és a közösség élete is élhetőbb legyen. Mindez magával hozta az önfenntartási képességek fejlődését, javulnak a házak, kívül-belül, van már kert, tyúkól, és vannak már munkahelyek is, ahol a munka mellett folyamatos a munkavállalói képességek fejlesztése is. Javul a közösség is, a kis mag egyre erősebb, és ami a legfontosabb, integrált, nemcsak cigányok vannak benne. Lassan, de egyre biztosabban alakul a kommunikáció, a közös élmények összekovácsolnak. A „képessé tevés” pedagógiai útján járunk, partneri viszonyban, mindig szem előtt tartva őket, az ő helyzetüket, véleményüket, képességeiket. Akkor és annyit segítünk, amikor és amennyit kell. Türelmesek vagyunk, nem kényszerítünk senkit semmire. Viszont közösen azokkal, akik már értik, újra és újra lehetőséget adunk az újrakezdésre, a változásra. A közösség érezhetően nyugodtabbá vált, kevesebb a konfliktus, több az építő jellegű kapcsolat.
A harmadik pillér, az intézményi együttműködés sem hasonlítható már a hat évvel ezelőttihez. Partneri viszonyban dolgozunk a legtöbb településen azokkal, akiknek dolga van a mélyszegénységben élőkkel. Egyre több területen sikerül „beépülni” a szociális szférába, és az idén az oktatásba is. És próbálkozunk szakpolitikai szinten is, bár itt egyelőre még mindig csak azt tudom eredményként felmutatni, hogy szóba állnak velünk. Bár pár területen talán sikerült fékezni valamit. Nehéz továbbra is pozicionálni magunkat ebben az átpolitizálódott világban.
Persze ezek mögött az eredmények mögött napi csaták vannak. Csaták a nyomorúság beidegződéseivel, saját maguk pozicionálásával a közösségen belül, harc a hiányzó tudások és képességek fejlesztéséért, talán leginkább a felelősség és a tervezés képességéért, a megfelelő kommunikációért. És persze küzdelem a kiégés ellen, az emberi jogok megsértése ellen, a rossz protokoll ellen, a saját érdekek előretolása ellen. Folyamatos küzdelem egy olyan jövőért, amiben mindannyiunknak helye és szerepe van.
Mostanában azt mondom: mi az Igazgyöngyben a következő generációért dolgozunk, de a mostani generációval. A gyerekekért, a gyerekekkel, de a szüleikkel is. Hogy segítsék, és ne nullázzák le az oktatás hatását.
És mindez működik. Persze ez még mindig inkább megérzés. A célunk az, hogy már maguk is “képesek legyenek”…nélkülünk. A bizonyításhoz kell még idő. Húsz év biztosan. És ebből eltelt már hat.
Köszönöm mindazoknak, akik ezen az úton mellettünk vannak. Akik értik, hogy a szegénységben nem minden felelősség varrható a szegények nyakába. Akik megértik, hogy sok esetben nem tudnak mások lenni, más reakciókat mutatni. Akik felismerték, hogy mindenki tehet a gyerekszegénység ellen. Mert abból nem épül élhető ország. Egyikünknek sem.
Az ötszázadik blogbeírás épp advent első vasárnapjára esett. Azért ebben is van valami szép üzenet. Nem?
