Ugyanabban a körben járunk mindig. Nem változik túl sok minden. Visszatérünk mindig, először megállapítunk, megtanácskozunk, aztán célokat tűzünk ki, lebonyolítunk programokat, ezeket kiértékeljük, pozitívan persze, mintha változott volna bármi, aztán…. kezdjük az egészet elölről.
Leginkább ezt látom, ezt érzem a roma integráció kapcsán. Vicces volt nemrég, amikor véletlenül, kiselejtezett könyvek között a kezembe akadt „A cigánylakosság szociális gondozásának és nevelésének kérdései” című kiadvány, 1974-ből. Nyilván rögtön magamhoz ragadtam, érdekelt, mit írtak, mit gondoltak akkor erről? Akkor, mikor én még csak 14 éves voltam….. Azt hittem, furcsa történelmi utazást teszek, míg olvasom, de nem így történt.
Ma úgy hívnák ezt a könyvet, hogy konferenciakötet. Előadások vannak benne, a szokásos történeti visszatekintésekkel a cigányság letelepítésére, értekezések a homogén cigány osztályokról, az iskolai lemorzsolódásukról, az őket tanító pedagógusok anyagi megbecsülésének fontosságáról, a munkalehetőségeikről, a képzésekről, az egészségügyi helyzetükről, stb.
Ha nem tudnám, hogy mikor íródott ez a könyv, és nem lenne benne pár, az akkori rendszerhez kötődő kifejezés (kivéve persze a járási hivatalokat, ami már visszatért), nyugodtan hihetném, hogy egy mai konferenciakötetről van szó. Ugyanazok a problémajelzések az óvodáztatásról, az eltérő szocializáció okozta befogadási-beilleszkedési gondokról, a segélyezésről, a bűnözésről, a lakókörnyezet állapotáról.
És ezt láthatjuk ma kisebb visszatekintésben is. Hogy igazából nem változik semmi. Pedig óriási pénzek mennek el…. de a társadalmi hasznosulás, legalábbis ott, a szegregátumokban nem látszik. Sőt. Mintha a helyzet tovább romlana.
Próbálom értelmezni a terveket is. Amiket a helyzet változtatására dolgozott és dolgoz is ki azóta is az épp regnáló rendszer. 1974-ben „Koordinációs Bizottság” felállítását szorgalmazták, ma „Járási Felzárkózási Kerekasztal” a neve. A cél akkor is, most is, ugyanaz: a tennivalók számbavétele, közös problémaelemzés, tervkészítés, az intézkedések kidolgozása, összehangolása. Ja, és persze akkor is létezett a mondat: „hatékonyan és eredményesen csak az állami és a társadalmi (most civil) szervek együttműködésével lehetséges javítani a helyzeten”.
Talán a szavak üresedtek ki? Újra mantrázzuk a kifejezéseket, megint leírjuk, ezekben a régi-új rendszerekben, terveket készítünk az íróasztalfiókok számára, jó, a technika változik, most inkább már file-okat mentünk le, de a helyzet nem javul. Nem kerül ki az iskolából megfelelő tudással most sem a szegregátumok gyermeke, most is létező jelenség a magántanuló, az oktatásból funkcionális analfabétaként kikerülő, az asszonyok előtt ma is leginkább a főállású anyaság körvonalazódik, a telep-felszámolási programok azóta is szükségesek és újratervezettek, a munkaerőpiacon most is változatlanul gond a szakképzetlen munkaerő.
És azt hiszem, a jelentésekben most is ugyanúgy csúsztatások vannak, mint akkor. Csak most nem jelentéseket készítünk az ötéves tervek végrehajtásáról, hanem pályázati indikátorok teljesülésével igazoljuk a pozitív változást, ami ha lenne, ennyi év után már jobb kép látszana erről az egészről.
Talán, be kellene fejeznünk végre ezt a körben-járást. Talán, szembenézhetnénk a valós helyzettel. Elengedhetnénk a központi megoldások ötletét, mert azokból a Központi Bizottságoknak sem sikerült változást csiholni. Talán fel kellene ismernünk, hogy minden közösség más… .más problématérképpel, más megoldást igényelve, aminek a keretei bizonyára meghatározhatók úgy is, hogy helyi sajátosságokkal megtölthető legyen. Oktatásban, szociális gondoskodásban, közösségszervezésben, mindenben.
Olvastam a könyvben egy jó mondást is, mert már akkor leírták, hogy nincs olyan generálisan jó módszer (az oktatásban), amely mindenkire mindig egyformán hatásos: „Ugyanaz a tűz, ami a vajat megolvasztja, a tojást megkeményíti.” Jó megközelítés ez a differenciálás megértetéséhez. Milyen messze vagyunk most ettől!
Persze ehhez tér kellene, amiben szabadon mozoghatunk. De most nem ezt éljük. A történelem ismétli önmagát. És így aztán játsszuk tovább a „mondjuk azt, amit hallani akarnak” megöröklött útját. Úgy, mint 1974-ben, amikor ezt írták: „Jelentős fejlődés kezdődött, és ez a folyamat még ma is tart, s a végső megoldásig még sok-sok évtizedre lesz szükség.”
Idő van, persze…. és úgy tűnik, pénz is. Valahogy a felhasználást kellene újratervezni végre.
