Kérdezték tőlem a minap egy kutatásban, mennyire van szerintem tisztában a legelesettebb társadalmi csoport a jogorvoslati lehetőségekkel? A válaszom az volt (hangsúlyozva, hogy én a legleszakadottabbakról, a szegregátumokban, generációk óta nyomorban élőkről beszélek), hogy ahol nincs közvetítő civil szervezet, ott semennyire.
Ott természetes velejárója az életüknek az alapvető emberi jogaik megsértése, ebben szocializálódnak, és nincs ismeret, tudás arról, hogy ez másképp is lehetne.
Mióta dolgozunk velük, folyamatosan terjed a híre közöttük is, hogy az alapítványunk efféle segítséget is ad. Gyakran kapunk ilyen megkeresést, leginkább elutasított kérelmek, vagy hatásköri túllépés, értelmetlen hivatali fenyegetések kapcsán. Vagy, mint a héten is, hogyha történik valami, és utólag próbálják visszamenőleg leadminisztrálni a dolgokat, hogy a felelősséget ne az viselje, akit illet.
Az esetek folyamatos tapasztalatokkal láttak el az évek során. És változtam ebben is. Mert láttam a folyamatokat, következményeket, okokat és lehetőségeket, és ez másfajta értelmezést adott nekem, a kezdetekhez képest.
Eleinte én is ugrottam mindenre. Az első pofonok akkor értek, mikor kiderült, nem olyan tisztán értelmezhető volt a sérelmük, és, bár csakugyan nem volt jogszerű az, ami történt, de ők maguk is tettek érte, hogy a reakciók olyanok voltak, amilyenek. Aztán, arra is rájöttem, ha feljelentésig megy a dolog, és meg is állapítja a jogsérelmet a bíróság, az ügy ezzel lezárul, a jogvédők elmennek, a közösségben viszont marad a konfliktushelyzet, ami az ügy bírósági megoldása miatt újabb sérelmekkel terhelődik tovább.
Nem mondom persze, hogy nincs szükség rájuk, a Egyenlő Bánásmód Hatóságra, a TASZ-ra, a CFCF-re és a többire…..nagyon is van, de azt hiszem, egy láncszem kimarad, amire pedig nagy szükség lenne. A békés megoldások generálására, a mediálásra, a helyi viszonyok tudatában, amiben az egymás mellett élés hosszú távú közösségi építésén munkálkodunk. Amiben, ha szükséges, legyen ott a feljelentés, a bíróság, a jogi védelem, de csak akkor, ha más nem működik. De ki teszi ezt meg? Hol az a státusz a településeken, ami ezt a szerepet felvállalná? Az intézményrendszerben? Az érdekképviseletekben? A jelzőrendszerben? Azt hiszem, sehol. Ahol van jogvédelemmel is foglalkozó civil szervezet, ott talán. És ahol nincs?
Sokan próbálunk segíteni a bajba jutottakon. Sokan, sokféle módon. Mindenki eltökélten hisz abban, hogy úgy jó, ahogy ő gondolja. Nyilván én is ilyen vagyok. Én az együttműködésben hiszek. Mert akiken segítünk, azoknak ott, abban a közegben kell boldogulnia, ahol élnek, azokkal a hivatalokkal kell az ügyeiket elintézni, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy ennek a működőképes kapcsolatnak a felépítésén dolgozzunk. Hogy őket tegyük képessé önmaguk képviseletére, és az intézményrendszert is segítsük abban, hogy a kiégést, a rossz beidegződéseket emberi megoldások váltsák fel.
Ám sokan, azt hiszem, épp a szembenállást erősítik. Úgy vannak jelen, úgy segítenek, hogy ez azt üzeni a szegényeknek: „Áldozatok vagytok, akikre ádáz módon leselkedik a hivatal, elveszi a gyerekeiteket, megbüntet mindenért, de nem segít semmiben. Mi itt vagyunk, mellettetek, megvédünk titeket „azokkal” szemben.”
Látom ezt a leírt történetekben, hallom a fórumokon, vagy a riportokban, ahol elmondják az eseteiket. Olvasom most is az egyik cikkben, hogy egy segítő civil a „vérszívó gyámügyes” ellen jogi segítséget szervezett. A szemem nagyon megakadt a kifejezésen: „vérszívó gyámügyes….”
Jól van ez így? Normális az, ha a segítők is ezen az állásponton vannak? Milyen élethelyzet alakulhat ott ki, ahol a szembenállást tovább élezzük? Ráadásul ezzel bennük az áldozati szerepet erősítjük tovább, a tanult tehetetlenséget konzerváljuk, no meg a magunk „szent segítő” szerepét. Zsákutcába vezet mindkettő.
Rémes történetek sorát olvastam már arról, mennyire elvetemültek a hivatalokban, az egészségügyben dolgozók, a pedagógusok, vagy a munkaadók. Nem mondom, hogy valótlanok a megtörtént esetek, nyilván igazak. De sosem látom a beszámolókat arról, milyen megoldásokkal próbálkozott a segítő civil azon túl, hogy feljelentette őket. Tényleg ennyire gonoszak lennénk? Hogy már nem is érdemes megpróbálkozni a konfliktusok helyi megoldásával?
És most ne kezdje el senki bizonygatni, hogy máshogy nem lehet, másból nem értenek. Mert én is találkoztam már itt is, mindenfélével. Van tapasztalatom bőven, ennyi konfliktus után, minden területen. De a helyi viszonylatok pontos ismerete, és a megoldások keresése már átformálta bennem, és a kapcsolatrendszerünkben is a megoldásokat. Mert sok előző lépés van a feljelentés előtt, amelyek mind lehetőséget adnak a megoldásra. És ezekben a lépésekben olyan együttműködés alakul ki, amiben a gyámhivatal akár segítséget is kérhet a megoldásban, hogy ne kelljen kiemelni egy gyereket.
Meg kellene értenünk végre, hogy nem egymással szemben állunk. Hogy a civil segítők dolga nem a két világ szembeállításának fokozása, hanem a normális, élhető kapcsolatok kiépítése.
Ahol pedig nem mehet másképp, csak bírósági úton, ott legyen az. Mert van, ahol nem látom értelmét a mediálásnak én sem. Mert az sem normális, ami mondjuk, (ahogy most a dokumentumfilm is újra kihangosította) Érpatakon történik, ahol aztán csakugyan napi szinten történik jogsértés az alapvető emberi jogok terén. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy a magyar törvények ezt lehetővé teszik. Mint ahogy az is, hogy sok településen érvényes bírósági végzés van a roma gyerekek jogellenes iskolai elkülönítéséről, ám ugyanúgy megy tovább az oktatás, mint eddig. És ennek is van üzenete: nincs különösebb baj, ha az egyenlő bánásmód törvényét az állami intézményrendszer, vagy az önkormányzat megsérti. Ha pedig nagyban lehet büntetlenül bármit, kicsiben miért ne lehetne? Mindig a nagy rendszer adja a példát. És az ad felmentést a jogsértések alól is.
Másképp kellene talán megfogni ezt is. Az egyenlő bánásmód törvény érvényesítését.
