Az integráció amúgy sem egyszerű, ám az érdekek kusza hálójában, úgy tűnik, egyre messzebb kerülünk tőle.
„Miért az oktatást emlegeti mindig?” –kérdezték tőlem a héten. „Ez prioritást élvez az integrációban?” Hát, igen. Persze minden terület fontos, az Igazgyöngy modelljének épp ez a lényege, hogy a hatásokat koordinálja, ne engedje, hogy az egyik fejlesztést a másik terület lenullázza. De a probléma jellemzője a felnőttek tanulatlansága, tudatlansága is, a képességeik hiánya, ami az amúgy is nehéz problémát még tovább terheli, hiszen a tanulással kapcsolatban is átörökítenek a szülők. És csak azt tudják átörökíteni, ami nekik van, tudásban, képességben, motivációban.
Mivel a felnőttoktatás nem sokat változtat a helyzeten, őket jellemzően el sem éri, így csak a gyerekek iskoláztatása hozhat változást, és arra kell törekedni, hogy ez a legerősebb legyen, és ne gyengítse sem a családi szocializáció, sem a szegregáció, amiben többnyire élnek és tanulnak.
Az oktatási szegregáció terén azonban nem tudunk igazából előrelépni. Hiába mondja ki az egyik törvény, hogy tilos az etnikai alapú elkülönítés, ha a másik azt mondja, a szülő választhat iskolát, akkor ez óhatatlanul szegregáló hatást kezd elindítani, és az elkülönítés „magától” létrejön. Ez az utóbbi időben fokozottan jellemző, előfordul az állami iskolák között is, de gyakran az egyházi-állami iskolák viszonylatában generálódik egyre nagyobb társadalmi szakadéképítő hatás.
Megoldás pedig egyre kevésbé körvonalazódik. Állami szinten sem, az Antiszegregációs Kerekasztalban látom, hogy csak beszélünk, ugyanazok ugyanarról többnyire, de a jelenleg hatályos törvények között fölöslegesnek tűnik minden próbálkozás, legyen az társadalmi érzékenyítő, vagy pedagógiai módszertani. Mert nincs az az érzékenyítés, ami meggyőzné a szülőt, hogy a cigány osztálytársakat preferálja, neki a gyereke a fontos, akinek nem akar olyat, amiben maga sem hisz. És a központi módszertan sem lesz elég sosem, nincs az a pedagógiai módszer, ami megfordíthatná ma ezt a folyamatot. Talán a probléma komplex kezelése segítene, no meg a módszertani szabadság, ha az a pedagógus dönthetne, aki tanítja őket, hogy nekik mi a jobb… persze ehhez olyan pedagógusok kellenének, akik tudnak önálló szakmai döntéseket hozni.
Az is egyre világosabb, hogy az integráció, pláne ahogy a probléma mélyül, nem egy szavazatszedő téma. Ezért van az időhúzás, az úgy csinálás, mintha…. közben pedig változás nem nagyon van. A rendszerváltás óta a pártok választók kegyeiért folytatott harca a legfontosabb, a hatalom megszerzése, az integrációhoz pedig kormányokon átívelő stratégia kellene. Egyre kevésbé hiszem, hogy kormányzati szinten a szegregált oktatás ügye fordulatot vesz.
Ugyanez a helyzet települési szinten is. A polgármesterek sem gondolkodnak stratégiában, ők is a „most” szabályai szerint élnek, és nyilvánvalóan azoknak a kegyeire gyúrnak, akik nagyobb érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, akiknek biztos egzisztenciája, kapcsolati tőkéje, pénze, és hatalma van, vagy lehet. Nekik nem érdekük a szegregált oktatás ellen tenni, nekik nem ők a fontosak, akik ott tanulnak, akik el sem mennek majd szavazni. Ők csak akkor lesznek érdekesek, ha az ellenfél megveszi őket, a szavazataikat, pár kiló kenyérért, akkor pár napra fontos lesz ez a társadalmi csoport is. A településeket ugyanis nem ezek az emberek viszik előre, akiknek a gyerekei a szegregált iskolákban tanulnak, így az önkormányzati gondolkodásban is inkább nyűgök, problémák, akikben úgysem érdemes gondolkodni.
Szóval, az érdekek mezején elvérzik a szegregált oktatás felszámolásáért folytatott küzdelem. De ha szakpolitikai szinten nem, települési szinten sem, és családok szintjén sem várható változás, akkor honnan?
Most lehet, hogy van egy újabb pont, ahonnan változás indulhat, ahol az érdekek más szempontok szerint szerveződnek. Az ügyről írtam én is, más is, és írnak is még, hiszen a téma sokakat izgat. http://hvg.hu/itthon/20150902_A_KLIK_szandeka_ellenere_beindult_a_szegr
Közben, még augusztus elején levelet is írtam az EMMI-be, és az Egyházkerülethez is, amiben leírtam az iskolanyitás hatásának veszélyeit. Persze az iskola megnyílt, de a Püspök úr válasza a héten megérkezett. Ebben, mint írta, együtt „kezdeményezhetnénk egy olyan felzárkóztatási egyeztetést, melynek során az EMMI szakértői és a tankerület illetékesei segítségével megvitathatnánk a szabályozatlan területeket, a törvényi, rendszerbeli és gyakorlati hiányosságokat, és megtalálhatnánk a konszenzuson alapuló garanciákat.”
Ez a hozzáállás nagy reményekkel töltött el. És ráadásul itt a tankerület is integrációpárti. Ahogy ezeken gondolkodtam, hirtelen beugrott: ez az! Iskolafenntartói szinten kell gondolkodnunk! Hiszen települési szinten túl sok érdekellentét van jelen, túl sok összefonódás, ám az iskolafenntartóknak, mint a mi alapítványunk is, vagy az egyház, és a KLIK, nem a választási sikerek a célja, hanem az oktatás megszervezése, számunkra a gyerekek a fontosak! Ezért nekünk lehetőségük van tisztább fejjel, logikusabban és politikai kötöttségektől mentesen gondolkodni az integrációról. A központosítás, az oktatásszervezés elvétele az önkormányzatoktól most egy pozitív eszköz lehet.
És nyilván, ha a fenntartói szándék mindkét fél részéről ilyen tiszta, akkor partnerek lesznek abban is, hogy egy konkrét település szintjén vizsgálódjunk, ne általánosságban, hogy egy asztalhoz üljünk mindannyian, akik pontosan ismerjük a családokat, gyerekeket, és közösen nézzünk a számok mögé. A település állami és egyházi iskoláinak fenntartói és vezetői együtt. Ki tudja, hátha most, ezen a szinten, ezekkel a résztvevőkkel, a konkrét eseteket elemezve képesek leszünk egy tiszta képet adni, és egy minden gyerek számára ígéretes konszenzust teremteni.
Az egyeztetésre hívó levelet már elküldtem. És optimista vagyok. Hátha…. Persze az is üzenet lesz, ha ez az egész nem jön össze. De erre nem is gondolok.
