484. Ki pótolja be azt, ami elmaradt?

484. Ki pótolja be azt, ami elmaradt?

484. Ki pótolja be azt, ami elmaradt?

Iszonyúan  bonyolult ez az egész integráció, minden mindennel összefügg, a megoldásokra tett erőfeszítések rendszerbe állítás nélkül kidobott pénzek, nem képesek megfelelően hatni.

A legutóbbi blogom után, a facebookon volt egy komment, ami egy elég tipikus reakciót mutatott. Én ugye arról írtam, mennyire rossz, hogy a közmunka nem fejleszti a hiányos munkavállalói kompetenciákat, ezért is érzem, hogy a közfoglalkoztatás zsákutca, legalábbis ott, ahol ezek a készségek már generációk óta hiányoznak. Erre valaki úgy reagált, hogy még mit nem?! A munkaadó még ezzel is foglalkozzon?

Pedig ez kulcskérdés. Hogy ki pótolja be mindazt, ami nincs meg….és egyre tömegesebben hiányzik. Lassan a harmadik generáció kerül ki az intézményrendszerből tudás és képességhiányosan, a családban pedig mára a legtöbb helyen elvesztett az átörökíthető, a munkához kapcsolódó pozitív viszonyulás. És ha ez hiányzik, az képes lenullázni az oktatás pozitív hatását (azt most hagyjuk, hogy ez az iskolarendszer jelenlegi állapotában képes e bármilyen elmozdulást kiváltani).

Olvasom, hogy azokon a településeken, ahol a nyári gyermekétkeztetésre nem pályáztak, ott ezt azzal indokolták a nyilatkozó polgármesterek, azért ez volt a testület döntése, mert így, ha nyáron is adnak ebédet a gyerekeknek, akkor az asszonyok nem főznek, még kevésbé törődnek az apróságokkal, mert megteszik mások helyettük. Ja, és az is indok volt, hogy kritizálták az ételt. Meg kevesellték. Hát akkor ne kapjanak. Oldják meg, ahogy tudják. Úgy sem fog éhen halni egy sem.

Nem kell sok hozzá, hogy ez a megközelítés általánossá váljon, a segítő szándékot manapság könnyen felülírja a gyűlölet: „Ezeknek? Még ezt is?”. És ebben nem venni észre az egyedi élethelyzeteket, azokat, amibe könnyen belekerülhet ma bárki, aki elveszti az állását, akinek megromlik az egészsége, baleset éri, a banki kölcsönök, sőt, már a számlák biztonsága sem tervezhető, egy pillanat alatt válhat semmivé minden. Nem venni észre ebből az alapállásból azt sem, hogy mi az a mennyiségi és a minőségi éhezés, és mindkettő milyen visszafordíthatatlan változásokat okoz a fejlődő szervezetben. Ebben a viszonyulásban csak az látszik, hogy mindenért ő a hibás, aki nem tud (vagyis szerintük tudna, csak nem akar) enni adni a gyerekének.

Nyilván nem mondom, hogy nincs olyan, aki tényleg meg tudna főzni, de így kényelmesebb, a tanult tehetetlenségben szocializálódott családok között van ilyen is. Minden előfordul közöttük is, mint mindenhol, akár a minimálbérre bejelentett vállalkozónál, aki így kerüli el az adót, de a legjobban hangoztatja, ki az ingyenélő a társadalomban. Az általánosítás pedig mindig veszélyes, mert egy ilyen döntés, hogy nem pályáznak az ingyenes nyári étkeztetésre, a településen mindenkire egyforma következményekkel jár, arra nézve is, aki tényleg olyan helyzetben van, hogy nem képes megfelelő étkezést biztosítani a gyerekének.

És azzal, akire a helyiek szerint tényleg így hatna, hogy még kevésbé próbál tenni valamit, azzal is kellene kezdeni valamit. Mert annak oka van, hogy úgy működik szülőként ahogy, és nyilván, beavatkozás nélkül ezt fogja átörökíteni, a gyerekei sem tesznek majd semmit, ezt a mintát látják, ezt követik.

Tehát a krízishelyzet kezelése konzerválhat negatív beidegződéseket? Igen, előfordulhat ez is. Ezért lenne fontos, hogy tudomásul vegyük végre: másféle rendszert kell kiépíteni, segítség kell a felnőtt, generációk óta szegénységben élő embereknek is. És nem csupán olyan segítség, ahol a szegénységcsapda teremtette helyzetekben képtelen megoldani valamit. Hanem olyan is, ami fejleszti, ami elmozdítja, képessé teszi. Különben hiába kezelünk bármit, hiába teremtünk helyzetet arra, hogy dolgozzon, ha nincs felelős munkavállalói képessége, hiába költöztetjük új házba, csak újra leamortizálja azt is, hiába szervezzük meg a gyerekek étkeztetését, stb. , előbbre nem leszünk.

A teher pedig iszonyatos, főleg, ha a gyerekeket nézzük: mert nekik most kell a segítség, most éhesek, betegek, most nem tudnak úgy fejlődni, hogy később ez ne legyen gátja a tudásnak, képességeknek. Tehát nem várhatunk, hogy a szülők fejlesztése, ami nem fog egyik pillanatról a másikra eredményt hozni, változást eredményezzen. Mert nekünk a pillanatnyi helyzetre is tekintettel kell lenni. Ezért pl. muszáj megszervezni a gyerekek ingyenes étkeztetését.

Bár az a “veszély”, hogy a felnőttekkel bárki így foglalkozna nem fenyeget. Az egész rendszerben nem látni ugyanis azt a szülőkre, felnőttekre irányuló fejlesztő elemet, amiről beszélek. Pedig ez  kulcspontja lenne a változásoknak. A közmunkások alapkészségeinek megerősítését célzó képzés félrement történet volt. Az életvezetési kompetenciák ugyanis nem a szövegmásolással, vagy a napocska-színezgetéssel fejlődnek, és úgy sem, ha egy osztályteremben egy épp ráérő pedagógus elmondja, hogy kellene szerinte, vagyis a tananyagot kidolgozók szerint élni. És úgy se nagyon változik ez, ha kényszerítések és elvonások rendszerét dolgozza ki az állami és a helyi településvezetés.Mert hosszútávon fenntartható eredményt nem hoz az sem.

A nyomorúság úgy tűnik, megállíthatatlanul öröklődik át, ezer csatornán, egyre sötétebb jövőt körvonalazva. Generációk élnek a társadalmunkban hiányos képességekkel, mélyszegénységben. És még mindig ott tartunk, hogy ez a probléma nem igazodik az állam által felállított rendszerhez. Nem vesszük észre, hogy talán a rendszer nem alkalmas arra, hogy ezt a problémát kezelje.

Facebook Comments