Sokat gondolkodom azon, miért nem látja mindenki, az is, aki távolabb él a szegregátumoktól, hogy mekkora a baj. Nem vagyok egy nagy adatelemző-párti, mert látom, sok esetben milyen torzuláson megy át a pontos helyzetlátás céljából gyűjtött adat azért, hogy a területen dolgozók munkája jobb színben tűnjön fel.
Már az is torzít, hogy az állami intézményrendszeren keresztül gyűjtenek össze sok mindent, hiszen a döntéshozói szint is azt szereti látni, ha minden az elvárásai szerint alakul, legyen az az oktatás, a szociális rész, vagy az egészségügy területe. Ezért ennek a visszatükrözésére törekszik mindenki, aki karrierjét biztosítani szeretné. Ha néhol a dolgozók jeleznek is valamit, a vezetők sikerrel visszaverik a reális helyzet kommunikálásáért tett próbálkozást. Mert őket még inkább nyomja a megfelelés kényszere, sajnos sokakat jobban, mint a munkájuk céljának való megfelelés.
Nézem sokszor, hány embernek rándul az arcizma a hallgatóságból, mikor hallgatják a beszámolókat, mondjuk a pár hónap alatt megszűnt olvasási problémákról ott is, ahol pontosan tudja mindenki, képtelenség azokkal a gyerekekkel ilyen eredményt felmutatni. Vagy, hogy nem probléma már az iskolai hiányzás, mert egy év alatt megváltozott minden, annyira élvezik a tanulást, hogy nem akar hiányozni senki. Amikor a közmunka sikerét méltatja a vezető, miközben mindenki pontosan tudja, látja az út mellett az árnyékban heverészők masszív csoportját. Persze szünetben mindenki pusmog: „egy nagy frászt”…. de szólni nyilvánosan kevesen mernek.
Amikor az egyik olyan falu HEP-jét olvastam (helyi esélyegyenlőségi program), amit véletlenül jól ismerek, azt hiszem, rá sem ismertem volna a településre, ha nem látom a nevét. Az adatok egy remek, szolgáltatásokkal lefedett, modern falut mutattak be, pedig történelmi léptékben van távol ettől.
Szóval, nézve ezeket a helyzeteket, azon kezdtem gondolkodni, milyen adatokat, vagyis összevetéseket kellene vizsgálni ahhoz, hogy az egyértelműen hamis helyzetekre fény derüljön. Mert önként be nem valljuk sosem, hogy baj van, az már egyszer biztos, erre hiába várunk.
Nyilván kellene egy ágazati összenézés, ez azonban nem nagyon van. Pedig sok minden kiderülhetne, hogy a rendszer működése mégsem olyan tökéletes. Pl. megnézni a családsegítői lefedettséget, viszonylag egyszerű. De ha megnéznénk, munkaügyi szempontból, milyen gyakori a személycsere, a helyettesítés, és ebben hogyan nő meg az egy szakemberhez tartozók száma átmenetileg hónapokra, vagy akár félévekre is, nos, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy lehetetlen családsegítői szolgáltatásról beszélni.
Ugyanez persze igaz a védőnői hálózattal kapcsolatban is, amit persze még más adatokkal is összevethetnénk. Mert pl. innen indulva a koraszülöttek száma, a korai fejlesztést ténylegesen elérők, igénybe vevők száma, a kórházba gyakran kerülő kisgyerekeké, a védelembe vetteké. Majd az SNI (sajátos nevelési igényű) vagy BTM (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő) gyerekek száma az iskolában ugyanebből a lakókörzetből, sőt, tovább az évismétlő, a lemorzsolódó, majd hamar családot alapító, és a védőnővel újra kapcsolatba kerülők száma. Mindez elég pontosan mutatná a működés problémáit, a réseket is, ahol lehetett volna tenni valamit értük. Mert ezek az adatok összefüggenek, meggyőződésem, hogy folyamatosan emelkedő létszámot takarva.
Ha ezeket kihangosítanánk, az adatelemezéshez értő szakértők következtetéseivel, akkor kibuknának a bajok. Mert, ha minden jól működik, akkor máshol nem kellene olyan arányokban jelentkeznie a problémának. Vagy, ha jelentkezik, akkor mutatja, hova kell az erősebb rendszeren belüli beavatkozás. Persze ehhez egy rendszerszintű szándék kellene.
Sőt, az egyes, nem vizsgált adatok is beszédesek. Pl. a 16. életévét töltő szakiskolai osztályokban a létszámváltozás. Hogy a 32 főből miért marad szeptemberre 12? Ha olyan remek esélykiegyenlítő az oktatásunk, mint azt mondják, akkor ez miért történik meg?
Vagy, izgalmas lenne az egyházi iskolákból fegyelmivel elbocsátott tanulók száma, azoké, akiknek a település állami iskolájában kellett helyet találni, hiszen annak kötelező felvennie mindenkit. Vajon minden esetben olyan vétséget követtek el, ami indokolja az iskolaváltást? Nem arról van-e szó, hogy megszabadulnak a legkisebb probléma jelentkezése után is tőlük? A nem szófogadó, kicsit is problémás „báránykák” hamar kívül találják ám magukat…. és az egyházi iskola ajtaja többé nem nyílik ki számukra. Ugyanígy járnak az SNI tanulók is. Már belefáradtam ezt a viszonyulást a biblia tanításával összevetni. De más oldalról is érdekes ez, hiszen az egyházi iskolák köznevelési megállapodásai tartalmaznak bizonyos kötelezettségeket is, de azt, hogy ezeket nem tartják be, azzal nem foglalkozik senki. Ezek az adatok valahogy nem hangosodnak ki. Pedig ezekkel talán nyilvánvalóvá lehetne tenni mindenkinek, hogy nem egyenlő terheket vállalunk. Mint az látható a hátrányos helyzetűek arányát vizsgálva, az állami iskolákhoz viszonyítva.
Szóval, ezen morfondírozom mostanában. Hogyan lehetne láthatóbbá tenni a bajt? Mert a sztorik úgy tűnik, nem elég meggyőzőek. Pedig van belőlük bőven. Most pl. hallottam egy lányról, aki középiskolás. Szép, divatos, színes (persze olcsó kínai) óra volt a karján. Amikor megkérdezték tőle, hány óra, nem tudta megmondani. Mert nem ismerte az órát. Nem azért vette. Hanem mert mutatni szerette volna, hogy ő egy divatos, modern lány.
Persze borzasztó, hogy valakinek, aki végigjárta az általános iskolát, 16 évesen kell elmagyarázni, melyik a kis és melyik a nagy mutató. És nem érti a fél és a negyed fogalmát sem.
De miért is ítélnénk el ezért? Hát nem az történik mindenfele, hogy mutatunk valamit, ami csillogó-villogó, szép, de a kép mögött óriási gondok vannak?
