Hát, ez a nagy dilemma megint. Meddig érdemes elmenni az együttműködésben? Az EMMI által életre hívott Antiszegregációs Kerekasztal tagjaként két éve, újra és újra szembesülök a kérdéssel.
A nyíregyházi huszár-telepi iskola ügye a deszegregációs törekvéseket más megvilágításba helyezte, kértük hát, én is, hogy hívják össze újra az Antiszegregációs Kerekasztalt, és beszéljük át a helyzetet, a kúria döntését, a miniszteri kinyilatkoztatást erről a parlamentben, a deszegregációs munkát, mert újra jött a kérdés, kívül is és belül is: Mit tesztek ti, akik ott ültök, hogy ne a szegregáció felé haladjunk?
A döntés, és annak miniszteri üdvözlése számunkra egyértelmű utat rajzolt: ha egy állami iskolában a törvények ellenére szegregált helyzet van, akkor nem az a megoldás, hogy a deszegregáció felé tegyünk lépéseket, hanem egyszerűen át kell adni egy egyháznak, és innen nem szociális, vagy kisebbségi alapú az elkülönítés, hanem szabad vallásgyakorlás, és kész.
Nehéz ebből a helyzetből nem látni ezt az utat, és az ezzel foglalkozó miniszteri rendelettervezetet is pozitívan értelmezni. Nehéz bízni bennük, elhinni, hogy nem egy másfajta stratégia szerint gondolkodnak, mint amit kommunikálnak felénk, amit mi nem is látunk, és csak utólag áll össze az egész, amikor már késő, és akkor még kínzóbb lesz az érzés: játékszerként, díszletként használtak bennünket.
Persze megszoktam már, hogy ebben mindenki nagyon tud tanácsokat adni: „Nem látod, hogy veled (is) legalizálják ezt az egészet? Arra hivatkoznak, hogy egyeztetnek a civilekkel, a szakértőkkel, akik a terepen dolgoznak, és pont az ellenkezőjét teszik annak, amiért te dolgozol?” „Nem látod, hogy felhasználnak? Hogy tudsz a tükörbe nézni?” A minap egyenesen kollaboránsnak nevezett valaki.
Más, látva az előzőleg kilépetteket, és sejtve a kerekasztalon belüli arányt a kérdést feltevők és a soha meg nem szólalók között, azt mondja: „Maradj, ha felállsz, olyat hívnak a helyedre, aki kérdést sem tesz fel, csak elfogad, megszavaz. Csak maradj, és érvelj… és hangosítsd ki, ami ott történik.”
És persze ott sem egyszerű, hiszen érzem, a politikusi elvárás nem az állandó megkérdőjelezés, a vitatkozás, hanem a támogatás. Ami még érthető is, az ő szempontjukból, hiszen segítettek, mikor az alapítványunk a bankcsőd miatt bajba került, és milyen dolog az, hogy valaki kétkedést fogalmaz meg a jó szándékuk irányában azok után, hogy kihúztak bennünket a bajból?
Nehéz függőség, mert nem értik, hogy ezzel nem vettek meg, ettől nem fogok hallgatni, ha úgy érzem, kérdeznem kell. És elmondom a véleményem nyilvánosan is, ha kérdeznek, sőt, meg is írom, ha úgy érzem, hatása lehet a véleményformálásban. Nem azért, mert a másik oldalhoz tartozok, ha nem az ellenzéki média kérdezne, akkor is ugyanezt mondanám. Igaz, a „királyi” média érdeklődésének még sosem kerültünk a közelébe. Nyilván oka van ennek is.
És kérdeznem kell, mert bizonytalan vagyok, bizalmatlan, mert úgy érzem, nem sokat haladtunk előre, megtörténtek újra a beiratkozások az első osztályokba, ott is, ahol nem kellett volna, pedig már két éve arról beszélünk, hogy ez törvényellenes. Megtörtént ott is, ahol bírói végzés van róla, hogy nem lehet. Mi meg még mindig csak beszélgetünk. Hát csoda, ha az ember kérdez?! Mikor naponta látja, merre vezet a szegregált iskola?
Még mindig nem látjuk azt sem pontosan hány ilyen iskola van, nem tudni az egyházi iskolákban a halmozottan hátrányos helyzetűek arányát, a szaktanári ellátottságot a szegregált iskolákban, és mást sem, pedig ezek elemzéséből talán nyilvánvalóan kirajzolódna a baj nagysága, a félelmünk jogossága.
A kérdéseink a kerekasztalban, már azoké, akik kérdeznek egyáltalán, nem viszik előre a dolgot. Ugyanazok a kérdésfeltevők, a mindig hallgatók, ugyanazokat kérdezzük, mondjuk, a kezdetektől. És igen, én türelmetlen vagyok, nem akarom megérteni, hogy az integráció kérdése ma nem szavazatszerző, mert engem nem ez érdekel, hanem a gyerekek, akiket elveszítünk, mert esélytelenek kitörni a nyomorból a szegregált osztályokban, még akkor is, ha szeretik ott őket, és a szülők is szeretik a telephez közeli iskolát, ahol az övéik között vannak.
És más veszély is van, mint a nyomor újratermelése.
Hétfőn órám volt egy szegregált iskolában. Cigánygyerekekkel. Beszélgettünk, és közben szóba került a település másik iskolája, az egyházi, ahová nem járnak halmozottan hátrányos helyzetű cigányok. A beszélgetés talán jelzi a másik veszélyt. A kirekesztésben, az egymás ellenségképében történő szocializálódást. Ami egyszer biztosan beüt majd. Csak idő kérdése.
„Én gyűlölöm őket!” – mondta indulatosan egyikük. „Ha mennek az utcán, és találkozunk, csúnya szavakat mondanak rám, és leköpnek. Hát én is leköpöm őket.” „Szerintem, ha mi, ebben a suliban összefognánk, meg tudnánk verni őket. Mink sokkal erősebbek vagyunk” –szólt a másik. „Én is gyűlölöm a magyarokat” – tromfolt rá a harmadik. „Engem is gyűlölsz?” – kérdeztem. „Á, magát nem. Maga rendes. Maga szereti a cigányokat.”
Ennyi idősen, és ennyi fronton harcolva már rég tudom, nem az a fontos, mint gondolnak, mondanak rólam. Nekem kell belül látnom magam előtt a határokat, melyeket addig tágítani próbálok, amíg lehet, és ha nem megy, nyilván átgondolom az átlépését is. Mert a gyerekeknek tér kell. Nem szegregátum.
Egyetlen mérce van számomra, amit belül érzek, és ezzel kell megküzdenem, nem másokkal. Ez pedig még mindig azon alapul, hogy az emberek nem lehetnek ellenségei egymásnak, és a célok nem lehetnek ilyen végletesen eltérők.
Ezek a tipródások az én tipródásaim, az én álmatlan éjszakáim, nekirugaszkodásaim, kudarcaim, az én döntéseim. Lehet, csalódott leszek majd. Lehet, azt mondom, kár volt. Nem kellett volna egy percig sem részt venni ebben. De az is lehet, sikerül valamit elültetni. Mérsékelni legalább, lassítani, addig, amíg nyilvánvaló nem lesz mindenki számára: nem ez a jó irány.
Én ezen az úton megyek. A saját döntésem alapján. Minden befolyásolás, figyelmeztetés, támadás, fenyegetés ellenére, bármilyen oldalról jön. Persze nem látom előre, meddig. Lehet, nem sokáig bírom. Minden a változások irányától függ.
És ebben az egészben a felelősség terhe is az enyém. Amivel nekem kell megbirkóznom. Ami persze nehéz. Nagyon nehéz.
