Mindig is világos volt számomra, hogy a probléma rendszerben történő elhelyezésénél van az első gond. A velük dolgozók viszonyulásának meghatározottságával.
Ha az egészet úgy élik meg, mint amihez csak negatívumok tapadnak, szükséges rosszak, akik nem akarnak engedelmeskedni, akkor megindul valami bennük, amiben sosem marad hely a megértésnek, a megelőzésnek, vagy a fejlesztésnek. Ott csak egy dolog marad. Az utasítás betartatása. Erőből. Mindenáron.
Nyilván a felsőoktatásban is elcsúszik valami. Még a pedagógusoknál értem, hiszen őket valami idilli állapotra készíti fel a főiskola, egyetem, olyan módszerekkel vérteződnek fel, ami feltételez pl. tanulás iránti motivációt, szülői támogatást, olyan gyerekeken gyakorolják a tanítás lépéseit, ahol nem képzelhető el, hogy a szülő mondjuk ne tudjon írni, olvasni. Ők utána, ha kikerülnek, akkor szembesülnek azzal, mit jelent az eltérő szocializáció, mi az, hogy halmozottan hátrányos helyzet. Már, ha olyan iskolába kerülnek, ahol van ilyen.
Ha belekerülnek a problémába, hamar szertefoszlik minden, amit a felsőoktatás adott. Aztán vagy elmenekülnek, vagy lassan kiégnek az eszköztelenné válás folyamatában. És persze vannak páran, akik küzdenek, új módszereket keresve. Ha szerencséjük van, ezt támogató közegben tehetik, de többnyire nem, az újító szándék ma nem erény egy tantestületben, hiszen elég pontosan be van határolva minden, a mozgástér minimális, és a kereteken belül nem nagyon találni megoldást.
A szociális munkásoknál már kevéssé értem. Mert ők eleve a szociális segítségnyújtásra vérteződnek fel tudással, nekik nem kellene meglepődniük semmin, és kellene bírniuk állni a sarat. Bár nemrég, amikor egy terepbörzén jártunk, ahol gyakorlóhelyként ajánlottuk mi is magunkat, feltűnően kevesen álltak meg a mélyszegénységgel, roma integrációval foglalkozó szervezetünk asztalánál. Persze az is gond nyilván, hogy mi messzebb vagyunk, mint egy nagyvárosi helyszín, de ez már csak ilyen, a mélyszegénység ma leginkább a vidékhez kötődik Magyarországon. De más is van az okok között biztosan, hiszen nem taposnak a szegregátumok családsegítői állásaiért sem.
Azt nem értem leginkább, hogy mikor és miért kezd el hatósági szerepben megjelenni az, aki nem hatóság? Hogy mikor kezdi a tekintélyelv felülírni mindent? Szóval, hogyan rendezi át mindez a személyiséget, ami egykor biztosan nem ilyen volt, hiszen elköteleződött egy szakma iránt az, aki ezt tanulta, ezt akarta hivatásként vállalni?
Szól nekünk a héten egy anyuka, akinek a gyereke sírva jött haza a suliból, mert a tanító néni azt mondta nekik az osztályban, hogy aki rossz lesz, azt elviteti intézetbe. Hogy a gyerek fél, hiszen nem tudja, mi a határ, mikor elviszik majd, ha nem lesz kész időre a feladattal, vagy ha nem figyel oda órán, esetleg túl hangos, vagy verekszik? Mert a „rossz” elég szubjektív fogalom. És sokszor hangulatfüggő is. Amit a tanító néni reggel még elnéz, délután már rosszaságnak minősít. Az anyuka kérdezi, mit tegyen, nem tudja megnyugtatni a gyereket.
Nyilván értem én. A pedagógus eszköztelen, nagyot akart mondani, ráijeszteni az osztályra. Nyilván túl volt már a „leveszem a mosolygódat”, „beírok az üzenődbe”, az „osztályfőnökit adok”, vagy a „felviszlek az igazgatóhoz” formulákon, amelyek nem működtek. Vagy inkább már nem működtek. Felruházta hát magát a gyerekek előtt egy olyan szereppel, ami félelmetesebb. Amivel ő, ha úgy gondolja, elszakíthatja a gyereket még a szüleitől is.
És persze ez nem áll meg itt, a figyelmeztetésnek induló fenyegetések tárháza ma már nagyon gazdag. Túl gazdag. Nincs szó más módszerek kereséséről, partnerré tevésről, egyéni segítségnyújtásokról, a „majd én megmutatom neked” sokkal erősebb lett a pedagógiában, mint az korábban volt. Persze tehetik, a szülői érdekérvényesítés meglehetősen alacsony szintű, ha jelzés menne is, nyilván a szülőt is meg lehet fenyegetni. A „mit képzel ez?” reakció sokkal erősebb lett a szülői kapcsolattartásban, mint korábban volt.
A hatósági szerep ott a családgondozóknál is. Pedig ők sem hatóságok. És mégis, a legtöbben félnek tőlük. Mert úgy viselkednek, hogy hatalmat mutassanak, félelmet keltsenek. Nyilván oka van, feltehetően ők is eszköztelenségükben válnak ilyenné. A gyerekek elvitetése a kulcsszó itt is.
Azt hiszem, ez a hatalmi pozíció gyakorlása, amit minden intézményi típusban megtapasztalnak a szegregátumokban élők, legyen az oktatás, egészségügy, bármilyen hivatal, lassan kifejlesztett bennük is egy sajátos ellenszenvet, ellenszegülést. Ami természetes jelenség. Ám gátjává válik a pozitív hatásoknak.
A héten egy beszélgetésben próbáltunk tisztázni egy problémát. A családgondozó is mást állított, és az asszony is. Próbáltuk kiegészíteni saját tapasztalatainkkal az asszony által mondottakat, hogy segítsünk jobban megérteni a helyzetet. Mert az igazság sokszor nem értelmezhető feketén-fehéren. Sokszor van olyan helyzet, mikor mindkét félnek igaza van a saját szempontjából.
„Ja, látom már, mi a baj. Hogy ti velük vagytok, nem velünk. ”- mondta a családgondozó.
Azt hiszem, tényleg ez mutatja legjobban, mi a baj. Hogy eleve olyan már a felállás, amiben két, egymással szemben álló oldal van. Az ők és a mi. Az ők, akikkel mindig baj van, és a mi, akik harcolunk ellenük. És az áldozatok is mi vagyunk, persze, nem ők. Ők a rosszak, a gonoszak.
Pedig így nem megy. Persze van, ami hatósági szinten kezelhető. Amihez hatósági eszközök kellenek. De hogy alakulhatott ki az a helyzet, hogy lassan mindenki hatósági szerepet játszik velük szemben?
Eltűnnek így a megelőzés-fejlesztés lehetőségei. Csak a büntetés-megtorlás marad. Amire válasz jön majd. Előbb-utóbb biztosan.
