Azt már az első pillanattól érzékeltem, hogy az egész rendszer mennyire nem képez hálót, hogy a formális összekapcsolódások és a főleg önigazolásul szolgáló protokoll jellemzi leginkább az egészet.
Az első reakcióim ekkor még főleg a személyes felelősségre irányultak, az ügyintézőkére, akikről azt gondoltam, nyilván nem jól végzik a dolgukat. Mára már változtam ezen a téren, mert megértettem, ebben a rendszerben ők sem lehetnek mások. Ha az elvárások torzak, torzulnak a benne dolgozók is. Ha az igazolás adminisztratív, akkor erre törekszik mindenki. Ha a problémajelzéssel magának csinál gondot, bajt a területen dolgozó, akkor ez elmarad, és inkább a rózsaszín kép kommunikálása lesz a követendő taktika.
Persze itt sem zárható ki a személyes felelősség kérdése. Mert látok különbséget családsegítő és családsegítő között.
Látom azt, aki képtelen segítő szerepben gondolkodni, a hatósági szerep sokkal jobban megy neki, a „majd én megmutatom, ki az erősebb” szerep kicsinyes és méltatlan túlhangsúlyozása nyilván saját személyes lelki nyomorúságából fakad. És nem érti, sokadjára sem lehet vele megértetni, hogy egy szegregátumban nem ellenünk kell dolgoznia, hanem velünk együtt, és akkor talán őt is elfogadnák, de így csak a „másik oldal” befeszült képét erősíti a közösségben, holott egy oldalon kellene állnunk. Persze lehet, ha lenne olyan fórum, ahol kibeszélhetné a szorongásait, lenne szupervízió, akkor talán ő is más lenne. Talán.
De látom azt a családsegítőt is, akinek szintén nincs lehetősége szupervízióra, ugyanúgy méltatlanul keveset keres, mégis, ő még mindig szociálisan érzékeny, még mindig küzd a családokért, akinek a szemléletét nem a büntetés, hanem a segíteni akarás hatja át. Látom, ahogy fuldoklik a rendszerben, mert ebben most nem lehet normális szociális munkát végezni. Bedarálja a rendszer rengeteg hibája, az eszköztelenség, a küzdelem az egyre növekvő szegénységgel, a rá nehezedő elvárásokkal, az, hogy nem beszélhet a hibákról, hogy a szakmaiságát már ezerszer sárba tiporták.
Mindenhol vannak magányosan küzdők, akik napról napra azt élik meg, hogy egyedül vannak, szélmalomharcot vívnak, és nincs, akik megértenék őket, a folyamatosan romló helyzeteket, az egyre torzuló világot, és látom, ahogy fogy az erejük. Segíteni kellene nekik, újra és újra jelzik kétségbeesetten, de hát meddig mehetünk el ebben civilként? Meddig adjunk megértést, segítséget, titkos cinkosságban erőt a túlélésre?
A hibásan működő rendszer réseiben pedig sok minden eltűnik. Életek, lehetőségek. Felelős nincs, mindenki csak annyit látott a problémáról, ami épp rá tartozott, a többi nem is érdekelte, nem az ő dolga.
A fiatal nőről, aki gondnokság alatt van, talán már írtam. Róla, aki úgy döntött az idős férfival, akivel él, hogy gyereket akarnak. Van már egy másik is neki, őt az anyja neveli, mivel ő fogyatékossága miatt maga is gondnokságra szorul. Levetette hát a hurkot, és teherbe esett. A nőgyógyászaton nem tudták, hogy gondnokolt, nem nézik, hogy miről, mennyiben dönthet önállóan, ez nem dolguk. A gondnokot meg nem avatta be a dologba. A pszichiátrián sem foglalkoztak ezzel, ahova párhavonta befeküdt, kezelésre, gyógyszerbeállításra.
Mindannyian megrémültünk, mikor kiderült a terhesség. A gyógyszereit utána már nyilván átállították, ez idő alatt a feszültséget dohányzással vezette le, ujjai sárgák voltak a nikotintól. Aztán hét hónapra megszületett a baba. Nem volt nyolcvan deka. Hihetetlen, de megmaradt. Az anyja hazajött, a kicsi pedig a klinikán folyamatosan gyarapodott. Lassan hazaadható lenne. De egy koraszülött, aki ráadásul ilyen traumákon ment át, külön figyelmet igényel, fejlesztésekre kell vinni, ellenőrzésekre. Ezt egy szegregátumból, a létminimum alatt élő családból nehéz elképzelni.
Közben, bár valamiféle orvosi jelentés szerint az asszony épnek, döntésképeseknek tűnt fel a klinika adminisztrációs rendszerében, mégis a megtapasztalás arra késztette az anyát és a csecsemőt gondozókat, hogy rákérdezzenek, haza adható-e a baba? A helyzet közben romlott, mert az idős apa egészségi állapota is változott, amúgy sem volt túl jól, és most komoly halláskárosodás is fellépett nála. Szóval, most nem tudni, ki gondoskodik majd a piciről. Talán a férfi lánya szóba jöhet, aki már maga is nagymama. De vajon ő tudja-e biztosítani a speciális fejlesztés feltételeit ott, ahol a lehetőségek csak szűkösen adottak az élethez? Náluk is csak a közmunka perspektívája adott, és az nem nagy mozgásteret nyújt.
Hogy hol vannak a rések ebben az egész problémában? Az egészségügyi hálózaton belül, a különböző osztályok között, az egészségügyi és a gyámhivatal között, a klinika és a folyamatos kezelést végző intézmény között. És most ott egy gyerek, akinek ki tudja milyen életminősége lesz a létrejövő helyzetben, az egészségi és szociális állapot miatt.
Kié a felelősség? Talán azé, aki döntéseiben egyébként is korlátozott? A hiba a rendszerben van, ami az adott esetre, szituációra, eseményre koncentrál csupán. Mert az ő protokolljuk azt írja elő. Annak az esetnek a kezelését. Pl. csak a nőgyógyászati kezelést. Vagy csak a pszichiátriait. És a gondnokoltságét.
Ami kimarad, az a személy. Akit nem követ a rendszer. Az esetek személytelenek. Kezeltek. Ahogy azt a protokoll előírja.
