Fontos pillérje a munkánknak az oktatás. Segíteni ezt a rendszert, aminek az esélykiegyenlítő funkcióját sehogyan sem sikerül megtalálni. Segíteni a benne levő, egyre több leszakadó gyereket olyan tudáshoz jutni, amiből munkaerő piaci szempontból végre értékelhető lehet, és nem a közmunka lapátolása lesz a körvonalazódó munkalehetőség előtte, a maga szűkre szabott karrierlehetőségével.
Ezen a részen is több szintű a munkánk. A közvetlenül a gyerekekkel végzett területen sokrétű a teendő, hogy pótoljuk mindazt, amit a család és az iskolarendszer nem tud megadni. Fontos ebben a művészeti oktatásunk, ami segíthet megfordítani az énképet, hiszen sikerélményt, önbecsülést ad, személyes és társas kompetenciák sorát fejleszti, erősítve a személyiséget az integráció felé. Követjük az általános és a középiskolában is őket, segítve ott, ahol kell, kit felszereléssel, kit az iskola és a család közti mediálással, vagy épp iskolapszichológussal, SNI felülvizsgálatra való eljutással, és olyan plusz kulturális programokkal, kirándulásokkal, előadásokkal, amihez az iskolájuk nem tud hozzájutni. Vagy, ha hozzá is jut, a fizetni nem tudók kimaradnak belőle. Segítünk ott lenni, és a többiekhez hasonló eseményként megélni a Mikulás napot, Anyák napját, ballagást, hogy ezekben ne a kirekesztést, hanem épp a jelenlét fontosságát érezhessék.
Segítünk a tanodánkkal, amit csak egy faluban tudunk vinni, ahol csak januárban 22 tanuló töltött összesen majdnem 110 órát tanulással, ennek harmadát azzal az online tanulástámogatással, skype-on keresztül, mellyel, mint szociális innovációval épp most pályázunk a SozialMarie kiírásán (talán nem etikátlan itt is kérnem egy szavazatot azoktól, akik szimpatizálnak a tevékenységünkkel: http://sozialmarie.org/projektek/online_tanoda.4476.html).
És ott az ösztöndíjprogramunk, melyet azoknak a kedves támogatóknak a segítségével működtetünk, akik havonta támogatják azokat, akik képességeikkel kitűnnek, de ugyanúgy, mint többre képes idősebb testvérüket, vagy szüleiket, bedarálja őket az ezer szálon ható átörökített nyomorúság. Az ösztöndíjprogram, mely a legpontosabban célozza meg a gyerek és a család szükséglettől, vagyis azok hiányától vezérelt életét, hiszen a hónap utolsó napjain, amikor már nincs semmi, akkor hat, erősítve mindannyiukban a tanulás értelmének és a szükségletek kielégítésének egyszerű, de ott nehezen beemelhető összefüggését. Most, félévkor, a program megint azt bizonyította, igen, sikeres ez a beavatkozás, a javuló eredmények, különösen a kicsiknél, reményt adnak arra, hogy ők és családjaik már egy más jövőképpel gyürkőznek neki a második félévnek is.
Próbálunk segíteni az iskoláknak és az egész intézményi struktúrának, ami nem egyszerű. A kiégés, eszköztelenség, a túlzott adminisztrációs bizonygatás és a fals elvárások rendszere felőrli a szakmaiságot, ebben nehéz segítő kezet nyújtani, aki elfogadja, abban is többnyire ugyanazt a tehetetlenséget erősíti csupán, mint amit ott kint, a cigányoknál annyiszor kifogásolnak, miközben ők is eddig jutnak csak: old meg helyettem, mert én képtelen vagyok rá, nekem nincsenek eszközeim, lehetőségeim, időm, energiám, nekem nem ez a feladatom.
Szinte ugyanazt modellezi le az állam az egész intézményrendszerrel, mint amit ők lefele képviselnek, a szegregátumokban élők felé: mindegy, mit gondolsz, akarsz, milyen problémáid vannak, azt kell tenned, amit mi innen megmondunk. Mert mi tudjuk a tutit, előírni neked, amit tenned kell. Bár legalább ebben egység van, még, ha sajátosan torz és eredménytelen is.
Dolgozunk többféle munkacsoportban, civil hálózatokban, és szakpolitikai szinten is. Érdekes dolgot figyeltem meg a héten, a sokadik egyeztetés, fogalmi tisztázás, tervezés után. Miközben a rendszer tovább viszi a központosítás egyre jobban akadozó útját, az átkos, szidott, a fejlődésre alkalmatlan liberális eszmék ellen, közben minden olyan ténykedés, ami a helyzeten javítani igyekszik, legyen az tanoda-rendszer, integrációs pedagógiai programok, deszegregációs törekvések, inkluzív oktatás, stb. ami ugyebár mind uniós forrásokból igyekszik azt tenni, ami a dolga, az mind ezekkel a liberális oktatásból ismert fogalmakkal dolgozik. Úgy, mint pl. gyermekközpontúság, személyre szabottság, differenciálás, szociokulturális környezet, nyitás a család felé, együttműködések generálása, helyi specifikumok, helyi erőforrások, stb.
Vicces. Adott egy kevésbé sem liberális keret, amiben az oktatás működik, és a kezelhetetlen hibákat az uniós források próbálják pályázatokból megoldani, a liberális oktatás módszereivel. Kíváncsi vagyok, mikor válik nyilvánvalóvá, hogy ez így nem fenntartható. Hogy a kereteket kellene átgondolni, valahogy úgy, hogy valósan szembenézünk a helyzettel, és használjuk azokat a módszereket, melyeket mindenhol a világon használ az oktatás.
Igaz, azoknál nem a központi irányításban, hanem a helyi eredményességben mérik a sikert.
