456. Egyéni döntések?

456. Egyéni döntések?

456. Egyéni döntések?

Akik nem tanulmányozzák közelről ezt az egészet, itt leragadnak: ők döntenek így, hogy így élnek, az ő felelősségük ez, senki másé, ők a hibásak (persze mindenért), a teherért is, amit ráraknak a társadalomra.

Igen, nyilván lehet így is megfogni a dolgot, és erre felfűzni mindent, a megoldást is, akár elvenni tőlük a döntés jogát is, dönteni helyettük, vagy rákényszeríteni őket, hogy úgy döntsenek, ahogy a szabályokat létrehozók gondolják.

Eszembe jut ez gyakran, hogy lehetne megértetni ebben az egészben a felelősség bonyolultságát, a segítség fejlesztő jellegének fontosságát. Eszembe jutott ez a héten is, mikor hívtak a pszichiátriáról, hogy bevittek egy fiatal anyukát, egy hónapja szült, zavart, engem emleget, és hátha tudok valami információt, mi történhetett. Sokat nem tudtam hozzátenni, csak annyit, hogy nehéz család, az alkohol, a családon belüli agresszió, az állandó feszültség bármit kihozhat a történetből. Ő mindig csendes volt, mindent elfogadó, alkalmazkodó, szelíd. Nem tudtam semmi olyan cirkuszt, ami alapjaiban megrengette volna. Hazaengedték még aznap, mentünk hát hozzájuk, megnézni, megtudni, mi a baj.

Szóval, ahogy kerestük, először oda mentünk, ahol a baba születése előtt laktak. A szél verdeste a nyitott ajtót, a kémény nem füstölt, a ház körül szemét volt mindenhol. Bekiáltottam, semmi válasz. Bekopogtam a belső ajtón, majd benyitottam. A látvány, ami bent fogadott, lehangoló volt. A hideg szobában, a sarokban, a földön egy rossz matracon, egy kabátban, sapkában fekvő férfi volt a mocskos takarók alatt. Felkönyökölt, ahogy beléptem. Ismerem persze, néha felbukkan errefelé, néha eltűnik, most épp itt van. Beszélgetni kezdünk. Első kérdésem a családra irányult, akit keresünk. Elmondta, hogy ők most nem messze, a fiatalasszony anyjánál laknak. Ez megnyugtató, megyünk majd tovább.

De innen nem egyszerű elszabadulni. A látvány ott tart. Kérdezem, van-e pénze? Rázza a fejét, hogy nincs. Van – e mit egyen? Az asztalon levő zacskóra néz, van ott még egy kis kenyér, mondja, majd beosztom. Meg van só is. – bök a fejével a másik sarok felé- Jó az. Sós kenyér. Elég az nekem. Miért nem gyújt be, mikor itt a kályha?- faggatom tovább. Nincs fa. – mondja. Meg a takaró alatt nem is fázok. És megigazítja a koszos kötött sapkáját. Az ágy mellett üres üveg, fémdoboz mutatja, ha teheti, mással is melegíti magát.

Persze, dönthetne úgy, hogy felkel. Hogy nem iszik többé, és visszamehetne a testvéréhez, ahonnan a folyamatos alkoholizálás miatt zavarták el. Hogy kimegy, és a ház körül kinőtt gallyakat kitördeli, és begyújt. Az udvaron levő szemétből is elfűthetne napokig. Hogy elmegy, legalább közmunkára. Vagy hozzánk kapcsolódik, és mi segítünk annak, aki változtatni akar. Dönthetne úgy, hogy családja legyen. Ne úgy éljen itt, egyedül, koszban, büdösen, hidegben, éhesen, mint egy kivert kutya.

De nem így dönt. És sokan nem. Úgy döntenek, ahogy másoknak nem tetsző. A társadalom elvárásaitól, szabályaitól eltérően, és ez meghatározza sorsukat. Mert persze személyes döntés az, ha valaki a pohár után nyúl, ha a szegénységében dohányozik, ha füves cigit szív, ha hazudik, ha agresszióval rendezi le a konfliktusokat, ha családtervezés nélkül szül, ha abbahagyja az iskolát, ha nem tanul, ha otthon ül, és nem keres munkát, ha nem takarít, nem műveli a kertjét, ha kölcsönt kér, kamatra.

Ezt ennyivel le is zárhatnánk. Van, aki eddig követi ezt az egészet. Ez a kényelmesebb verzió.

De vajon tud-e más döntést hozni? Van-e tudás, képesség arra, hogy másképp döntsön? Ennek a megértése, megértetése nehéz feladat.

A gyerekeknél a napnál világosabban látszik, hogy nem. Nem lehet más a reakciójuk, mint amit az iskolában mutatnak, mert ebben nőnek fel. Ha pedig a családok élettörténetét megismerjük, ott is kibukik: nem lehetnek mások. Ezt örökítik át, generációk óta, egyre mélyebbre csúszva, átörökítve magát a csúszást is, az eleve elrendeltség érzésével.

És ott a környezet is. Azok, akik épp azokra a gyengeségekre települnek rá, amelyek a gondot okozzák: aki hitelbe ad italt, cigit, kamatra pénzt. Akik lesik az utcán a leggyengébbet, a gyereket, és először ingyen, majd jó pénzért adják a herbát, vagy az ismeretlen hatóanyagú füves cigit. Akik kigyúrva vesznek maguk mellé fiúkat, és adnak mintát nekik, önbíráskodásról, agresszióról, miközben fokozatosan bűnözővé teszik őket. Akik karriertörténetnek állítják be a prostitúciót a lányoknak.

No meg ott a többi, az iskola, ami már nem bír semmi hatással lenni, csak túlélni tudja őket. Az egészségügyi és a szociális ellátó rendszer, a munkáltatók, a hivatalok, akik azt mondják, nekik nem az a dolguk, hogy neveljék őket. Ők csak eljárnak. Az előírt protokoll szerint.

Az állam, aki a nagy központi besorolásban és rendszer üzemeltetésben nem akarja látni a hibákat, mereven ragaszkodik ahhoz az általa kitalált “jóhoz”, aminek megalkotásában egy dolgot nem vesz figyelembe: hogy az egész probléma nem a nyomorban élők pillanatnyi, személyes döntése miatt jött létre.

Mert azok a hatások tették őket ilyenné, amiket generációk óta a társadalom épít. Amiben fokozatosan minimálisra csökkentek azok a tudások és képességek, amivel kitörhetnének a nyomorúságból. Amiben a problémát minden kormány a szőnyeg alá söpörte.

Most iszonyúan kellene minden fejlesztés ezekbe a közösségbe. Különben megjósolhatatlan, hogy mi lesz. Tudom, ha a fejlesztés bekövetkezne, annak sem lenne hatása mindenkire. De nem mindegy, hányan élnek a rossz döntések bilincsében, hányan áldozati tudattal várva, hogy majd kívülről megsegítsék, és hányan lennének képesek úgy dönteni, hogy az előre vigye őket. Ki, a szakadék mélyéről.

Biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi tömegesen létrehozható. És amint képesek lesznek a változást átörökíteni, akkor indulhatunk el a felé, amit élhető társadalomnak gondolunk.

Facebook Comments