Mindig lehangolóak ezek az utcák, de ilyenkor, télen, alkonyatkor, különösen. Valahogy leheli ilyenkor magából itt minden a szegénységet. A kerítés nélküli kopott házak, a gyér füstű kémények, a betömött ablaknyílások, az alig-fényű lámpák. Lassan haladunk a kocsival, a kollégáimmal nézzük a házszámokat. Az 53-at keressük.
Sok ház előtt fát fűrészelnek, gallyat darabolnak. Hideg van, a felnőttek sötétedésre érnek haza a fával megrakott biciklivel, legalább este meleg lesz a szobában. Az autót megismerik, sorban lendülnek a kezek, intenek, mások utánunk is erednek, hiszen, ha jön az Igazgyöngy autója, az jót jelent, segítséget.
Nem találjuk a keresett személyt. Leállunk, többen körülvesznek, érdeklődünk, kérdezünk, ők válaszolnak, próbáljuk kibogozni az információt.
Még hét elején jött be a suliba az idős ember. Nem tudom, mióta várhatott ránk az udvaron a hidegben. Nehezen beszélt, egy kis papírt szorongatott, azon a nevem volt, meg az alapítványé. Nincs nála villany, mondja, és azt mondták, mi segítünk. Egy villanyszerelő mondta. Hogy mi be tudjuk köttetni a villanyt oda, ahol nincs.
Mennem kell órára, ígérem, meglátogatjuk majd, a kis papírra felírom a címet. Ezt kerestük most, de az utcabeliek mondataiból kiderül, az öreg nem itt van, hanem a szomszéd falu azonos nevű utcájában. Régebben itt lakott, talán a ház is az övé volt, de a rokonok kitették, mindenki rángatja a vállát, ő nem tudja, mi volt, láthatóan nem akarnak beleavatkozni. Úgy tudják, most egy olyan házban húzza meg magát, ahol villany sincs. És valószínű más sem.
A két ünnep közt is jött egy üzenet, olyantól, aki nem fordul félre, egy férfiról, aki a határban, egy kalyibában húzta meg magát, félő volt, hogy megfagy a hirtelen jött hidegben. Itt is veszekedés volt a háttérben, no meg az ital is közrejátszott, a testvérétől menni kellett, de a holmija, vele a kályhája maradt. Itt azért nem egyszerű egy ilyen helyzet, a kis falvakban nincs hajléktalanszálló, nincs semmi, és nincs az sem, aki ilyenkor intézkedne.
Aztán ez megoldódott, visszament a faluba, befogadta más a családból. Lehet, az öreggel is ez lesz. De nyugodtabb az ember, ha utánanéz, van-e fűteni való, élelem, átvészelhet-e pár napot egyedül, van a remény a megoldásra, lehet-e valamit tenni.
Nehéz ez. Amíg nincs baj, addig mindenki ránt egyet a vállán, minek veszekednek, minek iszik, ő a hibás, mindenki a saját életéért felel. Aztán, ha mégis valami tragédia történik, kicsit mindenki megrémül: tehetett volna valamit. Szólhatott volna, segíthetett volna.
De bezárulunk, félrefordulunk, nem akarunk hallani semmit. Nyugtatjuk magunkat: minek beleszólni? Mi van, ha félreértettünk valamit? Ha nincs is semmi, és megrágalmazunk egy ártatlant? Abúzussal, agresszióval, kábítószerrel gyanúsítunk meg valakit, és nem igaz? De mi van, ha mégis? Érdemes-e szólnunk, látva az alig két hete szült fiatalasszony szeme körül a kék monoklit? Vagy a furcsán zárkózott kislányt? Az indokolatlanul harsány, túlpörgött hangoskodót? Érdemes-e feljelentést tenni, felvállalni a dolgot? Jelentsük-e az újonnan felbukkanó „segítőt” a kamatos pénztől nagy nehezen távol tartott család körül? Vagy szóljunk, hogy nézzenek utána, az iskolában a padon elalvó gyereknek, mivel tölthette az éjszakát? Ehhez hasonló kérdések nap, mint nap felvetődnek a munkánk során. Nagy dilemma. Vékony a határ, amin mozgunk.
Most is, hogy ezt írom, jön egy kétségbeesett telefon. Aki hív, krízishelyzetben van. Már írtam róla. A falu, a családja, az orvosi papírjai ellenére mind azt hiszik, a transzneműség személyes döntés, rossz szokás, ami kiverhető valakiből. Már nem bírja tovább. Verik a rokonok, anyja-apja zavarja el a háztól, a faluban mindenkitől csak a megaláztatást kapja. Erős nyugtatókat szed már, valószínűleg rászokhatott, a napi három szem túl sok lehet. Kér, könyörög, segítsek, hogy elmehessen innen. Nem akar prostituált lenni, megjelentek körülötte, akik vinnék. Fél. El akar tűnni innen, ahol nem akarja senki, még látni sem.
Fogalmam sincs, hogy segíthetek. És azt sem tudom, hol van ebben az egészben az a lehetőség, ami azoknak az embereknek segít, akik képtelenek önállóan megkeresni a megoldást a bajukra. Akik önhibájukból, vagy környezetük hibájából, de leggyakrabban mindkettőből lehetetlenülnek el. Rajtuk ki segít? Meddig lehet azt mondani, hogy személyes, vagy családi ügy?
Egyre többen vannak körülöttünk ilyenek. Akik nem tudják maguk megoldani a problémájukat, képtelenek magukért intézkedni. És a családjuk, a környezetük is képtelen rá. Akikkel a hivatalok sem szívesen foglalkoznak. Inkább megkeresik az okot, hogy miért nem avatkoznak be.
Hol szúrjuk el ezt is? Nevelés, közösség, emberség, hova lesznek? És látom, ahogy folyamatosan termelődik ez a réteg is. Az áldozatok rétege. Ami egyre tömegesebb lesz.
