Öt éve múlt, hogy elkezdtük ezt a stratégiaszerű esélyteremtő munkát. Messzire előre nézve, türelemmel, óvatosan.
Sokszor összevetik itt is a kommentelők a cserdi modellel a munkánkat, elfelejtve, hogy nem ugyanaz a helyzet. A probléma sokrétűsége, a változó helyzetek ugyanis sokféle megoldásokat hívnak életre. Követem én is a munkájukat, mint annyi más modellét, persze. De nem egy utat járunk, bár a célunk azonos. Ő romaként, a faluban élve, a falu és a roma közösség élére állva segíti a kilábalást a helyzetükből, miközben a karácsonyi fővárosi adományaival, és más akcióival a többségi társadalom érzékenyítését is végzi. Én nem romaként, és nem a kis faluban élve próbálom munkatársaimmal a képessé tevést, miközben az elmozdulások kihangosításával, és a gyerekek művészeti képzéséhez kötődő akciókkal igyekszem érzékenyíteni azokat, akik sztereotípiákban gondolkodva utasítják el őket.
Mi a kollégáimmal nem használhatjuk azokat a módszereket, mint ő, mert pl. tőlem, nem cigánytól ezeket nem fogadnák el. Mondjuk, nem tudom, ha én kiborítanám a kukájukat…és szembesíteném a tartalmával őket. Bizonyára elküldenének a francba. De ő, a közösségen belül ezt hitelesen és sikerrel alkalmazza.
Nem hiszem, hogy össze kellene mérni a munkánkat. Az övé is egy út, az enyém is, és még sokféle más is van, ami sikerrel alkalmazható. Nyilván, ahol vannak olyan roma személyiségek a falun belül, akik tisztán látják a célokat, és maguk mellé tudják állítani az embereket, és még tudásuk is van, mint neki, ott ez a jó modell. Ahol nincs, és sajnos ez a több, ott kívülről kell jönni egy személynek, aki képes maga mellé állítani az embereket, és meg tudja találni közöttük azokat a partnereket, akik fokozatosan fejlesztve a közösség szervezőivé válhatnak.
A kérdés számomra nem az, hogy ez a jobb, vagy az, hanem, hogy az adaptálhatósága a modellnek milyen. Vagy, hogy mennyire személyfüggő a dolog. Mert ez sarkalatos pontja az egésznek. A programot vezető karizmája.
Sokan mondják, hogy ezek a kísérleti modellek nem átültethetők. Mert egy-egy személy lelkesedése, kisugárzása olyan mértékben meghatározó benne, hogy ha nem találhatók a településeken ilyen emberek, akkor ez nem adaptálható. Nyilván van ebben is igazság, hiszen miért nem kezdenek a cserdi modell mintáján azonnal roma polgármesterek munkálkodni hasonlóan, vagy miért nem kezdi az Igazgyöngy modelljét átvenni rögtön más szegregátum? Ezt a karizmától való függést még döntéshozói szintről is hallottam már, hogy nem is érdemes ezekkel a sikeres modellekkel foglalkozni, mert ezek megszállott emberek munkái, és ezért rendszerszinten nem értelmezhetők.
De én másképp gondolom. Az elejétől ügyeltem arra, hogy leírható lépései legyenek a munkánknak, épp azért, mert sok integrációs modellt láttam már addig működni, amíg a vezetőjük bírta erővel, hittel, egészséggel. Nem akartam ezt a munkát, amit végzünk csupán eddig juttatni.
Szándékosan választottam egy nehéz falut a pilot modell helyszínéül, azt gondolva, ami itt működik, máshol könnyebben adaptálható. És így is történik. Az ösztöndíjprogramunk tizenegy faluban fut, a villanyóra visszakötés nyolc faluban, a hímzéses projekt három településen, a társadalmi kerekasztal ötben, stb.…. Sikeresek ezek is, de csak tüneti kezelések ahhoz képest, amit a kis faluban tudunk produkálni. Mert a modell lényege a sokpontú beavatkozás, a közösség fejlesztése, átfogva mindent, gyerektől felnőttig, az önfenntartástól a munkahelyteremtésig. Itt hónapról hónapra érzékelhető a pozitív változás, bár a munka nehézsége, átmeneti megtorpanások mindig érezhetők. De ezeken is egyre rövidebb idő alatt leszünk úrrá.
Minél jobban fejlődik a közösség, annál jobban halad minden, hiszen egyre több dolgot tesznek hozzá ők maguk is a változásokhoz.
Sokszor kérdezik a látogatók, a kis közösség sikereit látva, miért nem csináljuk ezt több faluban. Nyilván azért, mert az államon kívül szerveződve, nem bírunk többet. Az álláshelyek fenntartása így is túl nagy teher. És talán, ha bebizonyítjuk, hogy így is lehet eredményt felmutatni, olyan közösségekkel, ahol nincsen a romákon belül olyan erő, tudás, ami az önmagán segítést elindíthatja, és ennek a lépéseit meg tudjuk mutatni, átadni másoknak, akkor máshol is változást generálhatunk.
Mert nem a karizmában van a titok, hanem az alapvető viszonyulásban. Ahonnan elindulnak a megoldás lépései. Az első lépés mindjárt annak az elismerése, hogy nem cigányként, és nem mélyszegénységben szocializálódva nem lehet elég tudásunk az integrációra. Hogy csak a közösségeket megismerve, megértve, elfogadva lehet elindítani bármit. Mert nem mindegy, hogy milyen a roma-nem roma arány, a korosztályi összetétel, milyen szintű az önfenntartás képessége, mennyi a betelepülő, és az őslakos, hogy romungro, vagy oláh cigány-e a közösség magja és milyen a viszonyuk, hány nagycsalád van, milyen a képzettség szintje, mennyire vallásosak, milyen szintű a kriminalizálódás, milyen mértékű a szegénység, van-e uzsora, egyáltalán beszélhetünk-e közösségről, vannak-e hagyományok, milyen a felnőttek mentális állapota, és még sok más, meghatározó tényező, melynek ismerete nélkül nem lehet megkeresni a beavatkozási pontokat.
Ez a tudás ott van, náluk, ettől értik meg ők is, mi is, milyen erő rejlik a közösségben, mi az, amit erősíteni, és mi az, amit visszanyomni kell.
Hát, ezt az első lépést nem nagyon akarja megtenni a rendszer. Még elismerni sem, hogy erre szükség van. Nyoma sincs a közösség megismerésére, fejlesztésére irányuló tevékenységeknek az állami rendszerben. Csak felülről jövő, a probléma mélységeit nem ismerő intézkedések vannak, melyeknek legfőbb jellemzője a hatósági eszközök alkalmazása. Prevenció? Fejlesztések? Megértés? Elfogadás? Nem részei a rendszernek. A szegények és a romák alaktalan, passzív és ismeretlen anyagként vesznek részt az egészben, melyet olyanok próbálnak formálni, akiknek nincs igazi tudásuk a szegénységről. Csak homályos, sztereotípiákkal teli véleményük, és elvárásaik.
Hogy mikor sikerül ezt megértetni? Nem tudom. De nem bírom feladni a késztetést, hogy ne próbáljam újra és újra. 2015-ben is.
