A téli szünet előtti két hétben már csak a karácsonnyal foglalkozunk. Rajzolunk róla, kézműveskedünk, mézest sütünk, karácsonyi zene szól, szóval, próbálunk hangolódni. És persze beszélgetünk.
Ahol a karácsony nagy élmény, ott várják a gyerekek. Ők ezeken a foglalkozásokon csillogó szemmel készítik és csomagolják az apró képeslapokat, díszeket a szülőknek, nagyszülőknek, ott értik azt is, hogy ajándékozni és ajándékot kapni is jó dolog. Ott nem jelent problémát, ha arról kérdezek, ki, mit szeretne karácsonyra, egymást túlkiabálva sorolják a vágyaikat, játékokat, amit megkapnak majd, tuti, és azt is, milyen és mekkora karácsonyfájuk lesz, és miféle díszek lesznek rajta. Ott nem gond arról a témáról sem rajzot készíteni, hogyan sütik a mézeskalácsot, anyuval közösen, és ők nem eszik meg hazamenetel előtt azt, amit az iskolában elkészítettünk.
Akik szegénységben élnek, velük ez nehezebb téma. Ők is készítenek díszeket, ajándékokat, de azok legtöbbször ott landolnak az asztalomon, „neked csináltam” mondják, nem akarják hazavinni, nem akarják a szülőknek ajándékozni, karácsonyfára tenni, nincs szokás az ajándékozásról, sem élmény arról, milyen lehet adni, vagy kapni. A kisebbek, amikor a többiek, a szerencsésebbek sorolják, mire vágynak, akkor őket is elkapja még a lendület, mondják ők is a távirányításos autót, a babát, labdát, meséskönyvet egy sem, hiszen az olvasás nekik is, meg a szülőknek is nehézkes, a mesélés nem épült be a családok életébe.
A nagyobbak már nem szólnak. Némán színezgetik a lapot. Ha melléjük ülök, és faggatom őket, csak szeretnének valamit, megrántják a vállukat, legfeljebb nagy nehezen kinyögnek egy szót, mint a nagylány is, hogy „telefont”, de olyat, ami érintőképernyős, vagy amivel fotózni is lehet….de rögtön hozzáteszi, úgysem kap, minek erről beszélni is.
Ha a fenyőről kérdezek, csak csendben, velük beszélgetve, „lesz majd”, „veszünk a kínaiban” , de tudom, ismerve a házakat, sokaknál nem lesz semmi. Díszekről már nem is faggatom őket. Inkább arról, mit szoktak főzni karácsonykor? „Mink lebbencslevest.”- mondja a fiú, aki az apjával és a testvéreivel él.- „Apu azt tudja a legjobban”. „Nálunk meg a tejberizsa a legjobb”- szól közbe csillogó szemmel egy kislány. „Lehet, anyu csinál majd.” Arról, hogy kapnak-e ajándékot, nem beszélnek. Próbálom tovább bontogatni, hátha közelebb jutunk, és a tavalyi karácsonyról kérdezősködök. Néznek, látom, próbálnak emlékezni. De nincs emlék róla. Mert nem volt olyan dolog, ami kiemelte volna a többi nap közül.
Persze vannak, akik tudják, mit kell mondani. „Nálunk nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk.” –mondja határozottan egy fiú. Még tetszene is ez a szép mondat, ha nem tudnám, hogy ez egy jó szlogen, aminek helyettesítenie kellene azt, amire nem telik.
Sokan segítenek most. Iskolák, egyházi szervezetek készítenek nekünk cipősdoboz-ajándékokat, hogy meglepetést kapjanak azok a gyerekek, akiknek családjában nem telik erre. Szeretettel raknak össze a dobozokba apró játékokat, édességet, néhol a díszes papíron kis üzenetekkel, öröm még pakolgatnunk is a titokzatos, szép csomagokat. Öröm, mert szinte tapintható kedvesség, szeretet árad mindegyikből, még így, lezárva is.
Sok használt játékot is kapunk, ezeket is széthordjuk, elképesztő, hogy milyen mennyiségű és minőségű játék halmozódik fel ott, ahol telik rá. Örömteli hidat képeznek ezek a játékadományok most a két világ között, de azt hiszem ez is pontosan mutatja a kettészakadt országot, az egyik oldalon a hihetetlen elemes kütyükkel, autókkal, és Barbi-babákkal, melyeknek eredeti árait csak latolgatjuk, még mi is, akik a csomagokat állítjuk össze, a másikon meg a semmi, az üresség. Furcsa kép, kicsit a fogyasztói társadalom őrültségeit is mutatja, egy sor dologról szerencsére ők ott, a szegregátumokban nem is értesülnek, sosem járnak olyan helyen, ahol ilyesmi kapható. Az örömük határtalan lesz, ha megkapják majd.
És persze kerül a csomagokba meséskönyv is, mi nem adjuk fel, újra és újra próbálkozunk, hogy szokássá tegyük az olvasást.
Karácsonykor próbálunk visszaadni valamit abból, amit a szegénység elvesz a gyerekektől. Ahova tudunk, oda viszünk ajándékot. De azt hiszem, a szegénység legnagyobb bűne, hogy elveszi a vágyakozás képességét is a gyerekektől.
