Figyelem, és próbálom megérteni, hogy a többségében halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket oktató iskolákban miért megy folyamatosan lejjebb minden, hogyan hat a kezelhetetlen problémahalmaz a pedagógusokra, és az ő reakcióik hogyan hatnak vissza a gyerekekre, mélyítve tovább azt a helyzetet, ami már így is fokozhatatlannak tűnik.
Akik messze vannak tőle, könnyen ítélkeznek: persze, „ezekkel” nem lehet bírni, nem a pedagógus a hibás, hanem a gyerek, a család. A pedagógusok is gyakran védekeznek így: én „normális” gyerekekre kaptam a diplomám, nem az „ilyenekre”. Ő nem nevelheti meg a szülő helyett, nem az ő dolga, neki tanítani kellene, de nem tud, mert fegyelmezni kell, folyamatosan, és különben sem tudnak semmit, olvasni se, felszerelés sincs, figyelni sem képes, nem is érdekli semmi, egyáltalán minek „ezeket” tanítani bármire is!?
A szülő pedig? Nincs, amit átörökítsen abból, amit kérnek, sosem értette az elvárásokat, nála is ugyanez volt, ő sem tud rendesen olvasni, neki sem volt motivációja a tanulás iránt, amit érzékel, az többnyire annyi, hogy a gyerekével mindig baj van, összeverekszik, amit ebből a gyerek előad otthon, abban mindig a másik a hibás, és persze a tanár, aki nem bír rendet tartani.
A szülők véleménye ezután a pedagógusról a gyerek elmondásából alakul ki, a róla szóló otthoni kommunikáció után a gyerek is feljogosítva érzi magát, hogy beszóljon, ha pedig a tanárnál elszakad a cérna, megy fel a szülő, kiabál, és a konfliktust ekkor már nehéz feloldani. Mindenki érzi a maga igazát, és ennek megfelelően reagál.
Amikor próbálunk beszélni erről, hárítanak egymásra mindig, szülő is iskolára, iskola a szülőre, a viszony már rég megfeneklett, a helyzet pedig csak romlik, megállíthatatlanul. A megoldás lehetősége? Bizton állítom, hogy az nem az egységesített tananyagban van, de még nem is az etikaoktatásban. A beavatkozási pont feltáratlan, inkább mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne.
Értem én a pedagógust is, belefárad, az elvárások és a valóság között feszülő távolságot képtelenség sokáig motiváltan áthidalni, hát még, ha az oktatáshoz nem tartozó, de azt befolyásoló problémák megoldása is rá marad. Hogyan tanítson felszerelés nélkül, mit tegyen a kezelhetetlenül agresszívvel, a cigizővel, a kábítószerezővel…. Inkább félrefordul, és próbál csak a tantárgyára koncentrálni.
De az sem segít. A magyar közoktatásban a jó, az elismert tanár mindig a tehetséggondozó pedagógus volt, akinek tanulmányi versenyeredményei vannak, a köztudatban is ez van, mintha a másik oldal, a „gyerekanyag” nem befolyásolna semmit. A közoktatás már rég kasztosodott, nemcsak iskolák, hanem azon belül osztályok, sőt, tantárgyak szerint is.
Legalul a halmozottan hátrányos helyzetűeket oktató iskolák pedagógusai állnak, akiknél a problémák mindent felőrölnek, mindent, amiről azt gondoltuk valaha, hogy ehhez a hivatáshoz kötődik.
Sokat beszélgetek gyerekekkel, és figyelem azt is, amit és ahogy egymással társalognak. Mindenfélét beszélnek, otthoni és iskolai dolgokat is, segít ez nekem érteni a viszonyulásaikat, és e mentén sikeresebben találom meg a beavatkozási pontokat is. A minap egy iskolai sztori nagyon elgondolkodtatott. A gyerekek röhögve mesélték egymásnak, hogy az angolórán mit mondott a tanár. Hogy fordítsák le a „busz” szót, és a „kígyó”-t angolra, és mondják egybe.Nem bírtam nem belekérdezni, hogy ez órán történt? A válasz igen volt. Elborzadtam.
Pár éve is teljesen kiakadtam, mikor az egyik iskolában véletlen benyitva egy hatodik órán egy tanterembe, ahol osztályfőnöki óra volt, olyan, a tv-ből vett „beszóló show”-t játszottak, hogy egy gyerek kiállt, és a többiek beszóltak neki, és röhögték, igen, együtt a tanárukkal a „szellemes” lealázásokat. Később is értetlenül álltam egy iskolában, ahol a tanár kijelentette az óráján a gyerekeknek: „Nektek minek tanulni?….Az útkaparáshoz, meg a kurválkodáshoz fölösleges a tanulás. Többre meg úgysem viszitek.” És nem is tanított nekik semmit.
Sokáig sorolhatnám még a sztorikat. A lecigányozott, lerohadékozott, stb. gyerekekről, akiknek tisztelnie kellene a pedagógust, akitől ezeket hallja. Akik nyilván problémásak. Ezt nem vitatom. Csak azt érzékelem, hogy a pedagógusok reakciói már nem azok, amit a pedagógiáról gondolunk. Olyan szintre süllyedtek, ahová nem lenne szabad.
Nyilván nem mindenhol, és nem mindenki. De aki ilyen iskolában dolgozik, azt hiszem, mind hallhat ilyet. És hallhat rasszizmusig menő kijelentéseket a tanáriban, az értekezleteken is. Persze lehetne utána menni az ügyeknek, talán el is küldenének egy-egy pedagógust. De a helyükre nem egyszerű szakembert találni. Mert az ilyen iskolák szabad álláshelyeire nem tolonganak a pedagógusok.
Mit lehetne hát tenni? Ki foglalkozik a többségében halmozottan hátrányos helyzetű iskolákban dolgozó pedagógusok mentális állapotával? Ki segít nekik feldolgozni a tehetetlenséget? Ki tartja szinten az önbecsülésüket, ami nem engedi, hogy olyan szintre menjenek le, ami méltatlan hozzájuk?
És végül ki vallja be, hogy ez mekkora probléma?
