Vannak helyzetek, mikor az ember a legnagyobb erőfeszítések ellenére is tehetetlenül nézi, ami történik. Tehetetlen a rendszer, a család, a közösség. Sosem mondanék le senkiről, és a gyerekek felnőtt koráig minden elkövetek, hogy legyen más alternatíva is, mint ami kínálkozik. Nem mintha a 18 év az ő szempontjukból bármilyen változást hozna, de akkor legalább a rendszer nagykorúnak tekinti őket, és mások lesznek ebben a viszonyok is.
Valahogy ki kell húzni addig. A lánnyal is. Aki 14 évesen szült, még az általánosból, de a gyerekét már az apa neveli, egyedül, vagyis az új párjával, mert a lány még gyerek volt, mikor anya lett. Rövid idő után teher volt neki a gyerek melletti állandó felügyelet, ment a többi után, feledve azt, ami kötelességgé válik, ha valaki anya lesz.
A másik faluba ment végül, az anyjához, de ott sem volt jó, vitte a bulizni vágyás, a vége újabb terhesség, abortusz, fogadkozás, aztán kezdődött minden elölről, de már benne a kábítószer, és a prostitúció iránya is. Az anya tehetetlen, nem bír vele, mondja, nem tudja otthon tartani, és miatta el kell viselni a másik két gyerekkel együtt, az egyetlen albérleti szobában a kéretlen látogatókat is, akik sokszor erőszakosak, akkor is bejönnek, ha az anya már aludni akarna a kicsivel, az életük ellehetetlenült, segítséget kér.
A lány visszamenne az apához. Mi nem tartjuk jó ötletnek, a pszichiátriai kezelés alatt álló apától elég nehezen szabadult meg az asszony, a férfi agresszivitása nem egyszer gondot okozott nekünk is. De nincs más, próbáljuk hát ezt. Átmenetileg hozzá kerül. Ám ahogy várni lehetett, hamar konfliktusok lesznek, az apró szoba nem elég élettér három főnek, az apa élettársa is állandó gyógyszeres kezelés alatt áll, hamar elcsattan a pofon, és a lány megy tovább, egy fiúhoz, egy másik családhoz, majd ott jó lesz, reméli. És terhes lesz újra. Még mindig csak 17 évesen.
És megint itt van nálunk, pénz nincs az abortuszra sem, de nem akarja megtartani, a kapcsolat a fiúval már a végét járja. Kérdezem, miért nem szedte a fogamzásgátlót, amit az alapítvány segítségével kapott. Egy havit beszedett, mondja, a másik kettő most is itt van a táskájában, de nem érezte magát jól tőle, inkább abbahagyta. Próbálom kiszedni belőle, miért nem jött akkor vissza, hogy kerestünk volna más megoldást. De erre nincs válasz. A „majd lesz valahogy”először nemtörődömséggé, majd felelőtlenséggé változott.
Ebben az esetben szerencsére minden intézményi partnerrel jól együtt tudunk működni. A családsegítő, a családvédelem, a kórház, a gyámhivatal, mindenki keresi a legjobb megoldást, de csak megoldásig jutunk, ami jónak nem nevezhető. De végre összehangoltan, egymást segítve, támogatva dolgozunk az ügyön. Mi mediálunk közöttük, hozzátéve azt és ott, ami a rendszerből hiányzik, mint az utaztatás, időpontok egyeztetése, és más. Mert egy buszköltség hiánya, vagy egy hiányzó hivatalos okirat mind gátat szabhat a folyamatnak.
És persze ott a hogyan tovább? –kérdése. Mi legyen vele? Felmerül nyilván a kiemelés lehetősége, de mindannyian tudjuk, ez nem megoldás, ha el is viszik, az első adandó alkalommal szökni fog, és az úton ismeretlenül és pénz nélkül újabb veszélyeknek teszi ki magát. Ki kell húzni, míg nagykorú lesz. Ám addig ki gyakorolja a szülői felügyeleti jogokat? Az anya, aki állami gondozottként felnőve maga is híján van a felelős döntéseknek? Aki nehezen tudja még a saját életét is nyugalomban tartani, nemhogy az állandóan lázadó lányáét? Az apa? Aki saját állapotát is nehezen viseli? A helyzetet pedig tovább nehezíti a szegénység, az átörökített tehetetlenség, kilátástalanság, a tanulatlanság, jövőkép nélküliség.
Valahogy meg kellene állítani ezt a folyamatot is, hogy saját felelőtlen döntései újabb kis életeket eredményezzenek, életeket, melyekre nem tart igényt, sem ő, sem az, akitől fogant, mert az, hozzá hasonlóan felelőtlen. És azt is, hogy az abortusz döntését könnyedén vegye, amiben csak ő a fontos, és a másik kis lény nem. Kell valami más fogamzásgátlás, ami akkor teszi alkalmassá a fogantatásra, amikor tudatosan vállalná.
Most nyilván fogadkozik, hogy ezután más lesz majd. De nehéz hinnem, hogy bármi változik. És nem fog azzal sem, ha kihúzzuk valahogy a felnőtt korig. Csak akkor már ő lesz felelős a döntéseiért, egyedül. De nem lesz jobb. Mert a felelősség képességével nem fog rendelkezni egy év múlva sem.
Nincs egyedül. Tömegesek az ilyen fiatalok a szegregátumokban. Akiknek már a megszületésük, sőt, talán már a fogantatásuk pillanatában eldől a sorsa. És nem lehet eltéríteni onnan. Mert minden ott tartja. Amit magával hozott, és amit az élettől kapott. Ahonnan annyi lehetőséggel élt csupán, amit az ő felismerései engedtek. És ezeket a felismeréseket a családból hozott dolgok határozták meg. Azok pedig meglehetősen szűkre szabottak.
Mégsem gondolom, hogy ezeket a helyzeteket hagynunk kellene. Ha nem keresünk megoldást, a számuk folyamatosan nőni fog. Azoknak a száma, akik képességeiket nem állítják saját sorsuk jobbá tételének szolgálatába. Akiknek az élete nem töltődik meg azokkal az értékekkel, amit elvárhatnánk tőlük. Akiket luxus ott hagyni ebben az önsorsrontó helyzetben.
Most, ebben a helyzetben tűzoltást végeztünk. Bár átmenetileg nyugvópontra jutott minden, mégsem jár át megnyugtató érzés. És azt hiszem, másokat sem, akik az intézményrendszer részéről közreműködtek. Mert nem ez a megoldás.
De vajon hol lesz megoldás ezekre a problémákra? Hol tudjuk megtörni az ördögi kört? Mikor jutunk intézményi együttműködésben olyan szintre, hogy a háló, amit alkotnunk kellene, erősebb legyen, mint az otthon körvonalazódó út? Mikor vesszük észre, hogy igen, segíteni kell, kívülről, mert belülről nincs rá generációk óta átörökíthető tudás?
Valamikor volt olyan, hogy prevenció. Igaz, valós hatását sosem érzékeltem, kimerültek beépülés nélkül egy-egy osztályfőnöki óra keretében, vagy az intézményi háló “megmondó”szerepében, ami csak arra volt jó, hogy utána elmondhassák: “mi megmondtuk neki”. De ma már a fogalmat sem lelem. Pedig ez még a humánumot képviselné a kizárólag hatósági eszközökben gondolkodó rendszerben.
