„Itt meg van veszve mindenki…mind főnök akar lenni.”- sommázza a véleményét egy falubeli a facebookon. Két hete folyamatosan jönnek a hírek, a jelöltekről, önjelöltekről, talán soha ennyi ember nem pályázott a faluban polgármesterségre, képviselő-testületi tagságra, kisebbségi vezetésre.
Bár az aláírásgyűjtés nem egyszer veszekedésbe torkollik, és elképesztő érveket hallani, ki, miért akar irányító pozícióba kerülni, mégis, azt hiszem, ez most megint a fejlődést mutatja. Négy éve ugyanis, mikor még a munka elején voltunk a faluban, nem is vettük észre a választásokat. Csendben lement, a falut inkább a nemtörődömség, a beletörődés jellemezte. Most viszont más a helyzet. Akarnak dönteni, akarnak csinálni valamit, másképp, jobban, mint eddig tapasztalták. És ez mindenképp jelzés arra, hogy közösségként kezdenek működni.
Persze még messze nem egységes közösségként. Egy-két család, akik egyszerűen nem tudják megérteni az alapmondatot a működésünkben, hogy segítséget csak az kérjen tőlünk, aki nekünk is segít, még mindig abból próbál magának támogatókat szerezni, hogyha ő bejut, akkor aztán mi repülünk a faluból. Ők, akik nem tesznek semmit, ők majd megmutatnák, hogy kell az adományt osztani, mert nem így, ahogy mi csináljuk, az tuti. Arra, hogy adományt ők honnan kapnának, nincs stratégia, meggyőződéssel állítják, hogy mi épp rájuk „vesszük fel a támogatást”, amiből nekik nem adunk semmit. Hogy ez konkrétan mi, arról nincs közelebbi információ, nyilván a pályázatokon nyert támogatásra gondolnak, amit ugye szerintük szét kellene osztani a faluban.
Ha velünk találkoznak az utcán, nekünk is indulatosan, fenyegetőzve a fejünkre olvassák, hogy nem segítünk semmit, és nemsoká annyi lesz nekünk. Mikor elkezdjük sorolni, mi mindenben kaptak segítséget, a villanyóra visszakötéstől a gyerekgyógyszerig, azt elengedik a fülük mellett, legfeljebb odavetik motyogva, hogy nélkülünk is elvoltak addig is… Amikor nem vagyunk ott, és a többiek próbálják szembesíteni őket azzal, hogy mennyit segítettünk nekik, röhögve mondják, hogy akit le lehet venni, azt leveszik. Na és?
És jönnek a koholt vádakkal: olvasták az interneten, hogy nem tudunk elszámolni több millióval. Ha kérik a többiek, mutassák meg hol olvasták, azt nem tudják. Máskor, hogy a közösségi házat jogtalanul vettük meg…és majd ha ők diktálnak, akkor ezt kiderítik. (Mondja ezt az, aki olyan házban lakik, ami nem az ő nevén van, emlékszem, milyen nehezen tudtunk bele villanyt köttetni, mert a tulajdonviszonyok tisztázatlanok voltak.)
Mennek, duruzsolnak, fenyegetőznek, hazudoznak. De nem nagyon áll melléjük senki. Volt már több ilyen próbálkozás, a családok már megtanulták, hogy ebből nem lehet jól kijönni, megélik az összehasonlítást, mi volt, mikor nem voltunk, és milyen lehetőségek vannak most, és látják azt is, nem múlik el következmény nélkül, ha folyamatosan támadnak bennünket. Mert mi is emberek vagyunk, és a sok támadás után nem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
A másik rész, a többség, épp arra építi a programját, hogy az alapítvány által megindított pozitív változásokat segítsék, összekapcsolják az önkormányzattal, hogy együtt, jobban támogatva egymást haladhassunk tovább.
Mi kimaradunk ebből. Ez a közösség dolga, az ott élőké, az ő döntéseik. Nem a döntéseket akarjuk befolyásolni, hanem képessé tenni őket a döntésekre. Mi együtt szeretnénk dolgozni az önkormányzattal, és a kisebbséggel is, de nem minden áron. Nincs alá-és fölérendeltség közöttünk. Ha nem megy, dolgozunk magunkban tovább azokért a célokért, amiért az alapítvány létrejött, van falu, ahol így vagyunk jelen, persze jobban haladunk ott, ahol partneri a viszony, mint a kis faluban is, ahol a legtöbb dologgal próbálkozunk.
Egy dolog azért szemet szúr, és nemcsak egy településen, hanem szinte mindenhol: hogy sokan alapvető tudás nélkül akarnak vállalkozni a közösség képviseletére. Annyira nincsenek tisztában a rendszer működésével, hogy az kétségbeejtő. Az ember hamar rájön, hogy az „ez így nem mehet tovább, majd én megmutatom” mögött nincs tartalom. Nincs elképzelés a „hogyan” -ra.
A minap is volt egy telefon, amit elcsíptem. Egy férfi hívott minket az egyik településről, úgy hallom, indul a kisebbségi választásokon ő is, hogy „jogszerűen tájékozódjon” egy helyzetről. Hosszan beszélt, olyan kifejezéseket használva, mint „hivatalos tájékoztatást” kér, meg, hogy „pontosan mi is a jogi alapja”, stb. amiből az ember azt gondolná, alapvető tájékozottsággal bír, csak pontosítani szeretne valamit.
Szóval, mondja, hogy tudomására jutott most, amikor beíratta a gyerekét az általános iskolába, hogy az iskola támogatást vesz fel az ő gyerekére, és most hallja,mert beíratná hozzánk is, a művészetibe, hogy még mi is, és most szeretné tudni, hogy is van ez?! Hol van ez a pénz? Mert nem kis összeg, úgy tudja.
A kollégám türelmesen magyarázza neki, hogy az iskola fenntartása pénzbe kerül, a tanárok nem ingyen dolgoznak, kell nekik munkabér, az iskoláknak van világítási, fűtési költsége, amit valamiből fizetni kell, meg ugye ebédet is kapnak a gyerekek, stb.. Nehezen érti meg, de lassan talán igen. Végül mondja, hogy ezt neki még senki sem magyarázta el, ő nem tudta, hogy ez így van, azért kérdezte meg. És akkor semmilyen módon nem lehet ebből nekik megkapni semmit? Újabb kör, újabb magyarázat.
Szóval, ettől félek. Mert a merítés már olyan kicsi a falvakban a képviseltre, hogy a hatalomvágy olyan embereket emel be, akik egy üres, okoskodó kommunikációval bírnak csupán, de tudás nincs, és látni csak a zsebükig látnak. Vagy az „főnösködés” érzéséig. Ennek megfelelő döntéseket hoznak majd, ami meghatározza a települések életét a következő választásokig.
Ha nincs tudás, ha nincs felelősségérzet, akkor a pozícióba kerülés nem a közösség előrehaladását szolgálja majd, sokkal inkább a személyes érdekekét.
Valami kiszorult a rendszerből. És ezt mutatták a vak komondoros, bábuakasztásos, részegen dülöngélő, vagy éppen a „ 20%-os” vezetők is (akiket a település már így emleget, hogy hány százalékot kell neki visszacsorgatni a zsebébe a beruházásokból), a sztorik pedig évről évre sokasodnak. Akik nyűgjévé, sőt, sokszor szégyenévé válnak a közösségnek. Akik hatalmi pozíciójuknál fogva bizonytalanságérzést, félelmet váltanak ki az emberekből. Azokból, akik megválasztották őket, hogy a közösségieket vezessék, képviseljék.
Mintha minden választásnál rosszabbodna a helyzet. Hol romlott el ennyire ez is?
