Három éve kezdtük. Először csak egy faluban, ma már tizenegy településen támogatjuk ösztöndíjjal a kapcsolatrendszerünkben levő halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket.
A program sajátos, más a megközelítés, mint az állam által adott ösztöndíjaknál. A múltkor azt kérdezte tőlem egy látogató: „Akkor ez most a gyerek ösztöndíja, vagy a családé?” Jó kérdés. Azt hiszem, mindannyiuké. Persze elsősorban a gyereké, de a család bevonására nagyon ügyelünk. Mert mi együtt szeretnénk ezzel megerősíteni a gyerekben, és a családban is: a tanulásnak eredménye van.
A mélyszegénységben élőknél, ahol generációk óta a jövőkép és a tanulás nem kapcsolódik össze, és a mostani cél is maximum közmunkaként fogalmazódik meg az iskola végére, ahol nincs tapasztalat arról, hogy a nagyobb tudás biztosabb megélhetést ad, ott nehéz távlati célokat megértetni. Ott a gyors és folyamatos visszacsatolás lehet csak a lépésenként körvonalazódó út a megértés felé.
Túl messze van a „majd nyolcadik után”, bizonytalan jövőben a „majd érettségizek”, érthetetlen távolságban az „diplomát szeretnék szerezni”. A nyomorúság visszarántja a szárnyalni akarót is. Mert a középiskolánál az dönt majd, hogy földrajzilag közel legyen, ne kelljen koliba menni, mert a költségeket nem bírják, a szakiskolák sem mutatnak munkalehetőség tekintetében semmi bíztatót, és a 16 év a legtöbbjük számára a végét is jelenti az iskolának. Akkorra elvész a minimális motiváció is, a családi példa ereje győzedelmeskedik az iskola adta lehetőségek fölött, bár ezek is megbicsaklanak már ekkorra, a problémákat kezelni képtelen rendszerben.
Nehéz megtörni az ördögi kört. Most, hogy kezdődik a suli, nem sok 16 év feletti várja a szegregátumokban készülődve az első tanítási napot. Küzdünk már velük, magyarázzuk, hogy mi lesz itthon vele? Mit akar csinálni? A válasz többnyire vállrándítás. A nagyobbak is otthon vannak. Elvannak. „Majd elleszünk”- mondják.
Szóval ez ellen indultunk az ösztöndíjprogrammal. Rövid, havi visszacsatolással. A hónap utolsó hetében. Amikor már nincs pénz semmire. A 10 ezer Ft világosan érthető a család minden tagjának.
Tanulás= megélhetés. Élelem, gyógyszer, cipő, villanyfény. A felhasználás nincs megkötve, csak egyeztetve. Aki bekerül, annak a családjával szerződést kötünk. Ennek csak egy pontja az iskolai tanulmányi eredmény, amit havonta összegzünk. Van még mellette más is, magaviselet, szorgalom, a hiányzás mértéke, a család együttműködése, a közösségben elfoglalt helyük, a példaadás, a kommunikáció. És a bűnözés kizárása. A versenyszellem is beemelődött lassan, hiszen a félévenkénti értékelés után cserék vannak, kiesések és visszakerülések. És lehet havi felfüggesztés is, vagy kizárás, ha olyan dolog történik, ami nem méltó az ösztöndíjashoz.
Az együttműködés folyamatosan erősödik az iskolákkal, építünk a pedagógusok véleményére, leellenőrzünk minden információt, hogy érvekkel alátámasztott értékelést adhassunk a gyereknek, a családnak. A szülők is jobban értik, mit vár el az iskola, változik a kommunikáció, a viszonyulás.
Ha az év végi statisztikát nézem, összevetve a félévi eredményekkel, akkor azt látom, hogy a 37 gyerekből 14 rontott, de csak tizedeket. 10 gyerek tartotta a félévi szintet, 13 fő pedig javított, volt, aki négy tizedet is. A gyerekek többsége általános iskolás. Középiskolásaink közül egy gyerek sikeres vizsgát tett, rendészeti szakközépiskolában. Egy másik is erre a pályára készül, javított a félévi eredményéhez képest. A harmadik középiskolásunk sikerrel zárta a pannonhalmi bencéseknél az első évét. Az egyetemista fiú is folytatja tovább a tanulmányait.
De a legnagyobb remény az alsósoknál van. Ahol településenként is beemelődött az ösztöndíjprogram üzenete, készülnek rá, a család is támogató, akarják, hogy bekerüljön, bent maradjon. Nincs vita, ha kiesik a gyerek, látják, ha tanul, és javít, visszakerülhet. Értik, ha valaki összetűzésbe kerül a törvénnyel, kiesik, akkor is, ha jól tanul.
Akik ösztöndíjasok, azokat egyéb kiváltság is megilleti. Kirándulásokon, táborozásokon vehetnek részt. Elsőként kaphatnak iskolaszereket, könyveket. Kaphatnak támogatást az útiköltséghez, programokon való részvételhez. A fotójuk fent van a honlapunkon, és a településen is kitesszük, egy tablóra. Szeretnénk, ha büszkék lennének magukra. És a közösség is büszke lenne rájuk. Ők lehetnek majd az első minták, akik célt mutathatnak a többieknek is.
Ezt nem lehet másképp. Csak a problémákra reflektáló, a pozitívumokat folyamatosan megerősítő, a családot is érdekeltté tevő, következetes, a közösséget is bevonó, mentoráló munkával.
A programot az alapítvány működteti, civil finanszírozással. Olyan segítőkész emberek havi támogatásával, akik követik és értik a munkánkat. És hisznek bennünk, és a gyerekekben. Köszönet érte. Nélkülük nem menne. Már többen jelezték, hogy a következő tanévben is számíthatunk rájuk. Szeptemberben döntünk az új ösztöndíjasokról, a felajánlások függvényében.
Szólnom kell egy másik csoportról is, az „örökbefogadó” támogatókról. Akik, mikor három éve az ellehetetlenülés szélén álltunk, segítséget nyújtottak. Sokan mellettünk maradtak, és új csatlakozók is vannak, azóta is. Akik vállalják, hogy a havi térítési díjat befizetik a művészeti képzésünkben a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Nekik is köszönhetők az elmúlt tanév iskolai sikerei. Az alig több mint 500 gyerek, akik a környező településeken járnak hozzánk, akiknek több mint 70%-a hátrányos helyzetű, 552 elismerést hozott el a gyermek képzőművészeti versenyeken, pályázatokon, ebből 152 nemzetközi díj, oklevél volt, a világ minden részéről. És a nyáron is sok díj érkezett, pl. egy meghívás Portugáliába, ahol két gyerekkel képviselhetjük újra Magyarországot a nemzetközi versenyen.
Mi is a gyerekekben hiszünk, hogy velük majd más lesz. Segítenünk kell őket, és segítővé kell tenni a családot, a közösséget is. Hogy képesek legyenek értékelni, fejleszteni, és megtartani a tehetségeiket.
Mert az mindenhol megterem. Csak a szegénységben, segítség nélkül képtelen kiteljesedni.
