Vannak szomorú sorsok, a szegregátumokban túl sok is, az ember, mikor naponta találkozik velük, sokszor már nem is gondol bele, milyen életek vannak.
Valahogy olyan szükségszerűen simul bele a nyomorúságba gyerek, öreg, beteg …. aztán, amikor bekövetkezik az utolsó lépés, már nem lehet nem belegondolni. Hogy miféle élet volt az, miféle élethelyzetekkel, és aki eltávozott, milyen nyomot hagy maga után.
Számomra a legborzasztóbb azt átélni, amikor azt látom, hogy semmit. Pedig egy élet volt ez is, családból indult, neki is volt édesanyja, aki dédelgette, volt gyerek, járt iskolába, volt fiatal, majd felnőtt, voltak barátai, szerelmei, munkatársai, és most itt van, meghalt, és nem hiányzik senkinek. Pár év, és a sírját benövi a fű, elkorhad a fejfa, és senki sem fog emlékezni rá, hogy volt, hogy létezett.
Akkor kerültünk kapcsolatba vele, mikor megkezdtük a munkát a szegregátumban. Ő már régóta itt élt. A furcsán, idegenül hangzó név jelezte, messziről érkezhetett. Nem ő volt az egyetlen, aki elmagányosodva másokhoz szegődött, kosztért, kvártélyért dolgozva, ez a vidéki hajléktalanság, mondhatnánk, csicska-sors, de itt a kényszer nem kívülről jön, hanem az élethelyzetből, a nyomorúságból. Akkor figyeltünk fel rá, amikor épp elköltözött egy családtól, egy komfort nélküli házba, nagyon nyomorúságos körülmények közé, jövedelme nem nagyon volt, kevéske nyugdíjára már korábban kezességet vállalt valakiknek, és a maradékról sem lehetett tudni, ki költötte el.
Segítettük hát őt is, amivel tudtuk, élelemmel, gyertyával, szemüveggel, ruhafélével. Végtelenül hálás volt mindenért. A jó szóért is. Aztán lett lakó is ott, egy fiatal család, gyerekek is, egy pillanatra úgy tűnt, velük jó helye lesz az öregnek, segítettünk hát a villanyórában, berendezésben, akkor a család is együttműködőnek tűnt, aztán kiderült, ez csak addig szólt, míg meg nem szerezték, amit akartak. Hamar kitelt az öregnek is, kiszorult a sufniba, ahol télen fűtés sem volt, és, bár sosem panaszkodott, láttuk, mennyit dolgozik, tudtuk, nincs ott jó helyen.
Újabb költözés, egy másik villany nélküli házba, majd egy családhoz, ahol nem nagyon volt hely, és ott is sokat kellett dolgoznia. Amikor a faluban utoljára beszéltem vele, épp tűzrevalót talicskázott. Megállítottam. Elhanyagolt volt, fáradt, nyomorult. Kérdeztem, ott jobb-e? Letámasztotta a talicskát, rám nézett, hallgatott. Nem akart semmit sem mondani. Meg nem is nagyon tudott mit. Mit tegyen? Hova menjen? Hiába kérdezte volna, választ én sem tudtam volna adni. Néztük hát egymást, csendben, szeretettel. Majd hirtelen odahajolt hozzám, megölelt, és szó nélkül továbbindult.
Ilyen volt mindig. Sosem panaszkodott senkire, elfogadta az életet, ahogy volt, a kitaszított helyzetével, a kihasználásával. Nem volt ereje másra.
Aztán agyérzést kapott. Mentünk hozzá a kórházba, nagyon rosszul volt, félrebeszélt, azt gondoltuk, már nem épül fel. Aztán jobban lett. Nem tudtuk, mi legyen vele. Állandó ápolást igényelt, és tudtuk, ezt sehol nem kaphatja meg. A kórház segítőkész volt, megegyeztünk, hogy, bár a költségeket csak töredékében tudja fedezni a kis nyugdíja, de maradhat bent. Látogattuk néha, vittünk neki ezt-azt, boldog volt és hálás, hízott kicsit, tréfálkozott, és már járókeret nélkül is tudott járni. Már arról beszéltünk a kórház szociális gondozójával, hogy talán egy idős-otthonban lehetne neki helyet keresni.
Az iskolaév végi hajtás minket is elsodort. Aztán jött a telefon a kórházból, hogy újabb agyvérzés után elhunyt. Nekünk szóltak, mi voltunk megadva hozzátartozóként, az alapítvány. Szóltak, hogy intézhetjük a temetést.
Nyilvánvaló volt, hogy szociális temetés lesz, az önkormányzat gyakorlott már ebben, ők egyeztettek a temetkezési vállalkozóval, és ami ebbe belefért, azt intézték velük. Kérdezték tőlünk, van-e ruhája, amibe felöltöztetik, mondtuk, nincs, de viszünk szívesen valamit az adományokból. Mondták, nem kell akkor, megoldják ők. Aztán, ahogy hallom, mégsem történt semmi, az öreg nem kapott megfelelő ruhát a dísztelen furnérkoporsóba. Sajnálom, hogy nem tudtuk.
A szociális temetéshez nem jár búcsúztatás, azt külön kell intézni, finanszírozni. A búcsúztatásra az egyházat kértük, segítőkészek voltak ők is. Magát a temetési szertartást ingyen nyújtja az egyház, itt az emberek zöme református, nem tudom, milyen vallású volt az öreg, vallásos volt-e egyáltalán. A harangozás, az pénzbe kerül, azt vállalta az alapítvány.
A búcsúztatáshoz szükséges információk nagyon szűkre szabottak voltak. A halotti anyakönyvi kivonatból tudtuk, hol született, mikor. Ahol utoljára lakott, ott tudták, sokáig Pesten élt. Erre emlékeztem én is, mikor egyszer a tb. kártyája felől érdeklődtem, emlékszem, mondta, dolgozott is a fővárosban, majd másfele is, de már nem emlékeztem, mit, és hol. Volt talán egy élettársa, és egy gyereke is, de senki sem látta őket sosem. Azt tudták a faluban, hogy volt egy bátyja valahol, mert néha elment, halottak napja körül, kis műanyagkoszorúval, mondta, megy a „bratyóhoz” is. Ennél többet nem tudtunk összeszedni róla.
A fiatal pap szépen búcsúztatta. A bevezető szöveg, amiben szokás szerint végtisztességtevő gyülekezetnek nevezett bennünket, most kissé nevetségesen hangzott, hiszen a kis ravatalozóban alig páran álltunk, a két család, ahol lakott, és még hárman a faluból, meg mi. Az eső vigasztalanul esett, a beszéd után vártuk, hátha eláll, aztán a sírásók úgy döntöttek, nincs mire várni. A zuhogó esőben elhantolták, a rögök hangosan dübögve hulltak alá, a szociális temetéshez nem jár semmi extra, a paplan sem, amit ilyenkor a koporsóra terítenek, hogy a hozzátartozók lelkét ne fájdítsa tovább a semmihez sem hasonlítható hang.
Rákerült a pár koszorú, nem fedte be a sírhant harmadát sem. Nem voltak rokonok, barátok, akik virágot hoztak volna, akik emlékeztek volna rá, akiknek fontos lett volna.
Ennyi volt egy élet. Sok hasonló sorssal találkozunk. Sokan élnek így. Akiket nem sirat el senki. Akiknek az élete csak úgy eltelik, és, bár ők is kötődnek ezer szállal embertársaikhoz, öregkorukra nekik csak a magány és a nyomorúság jut. És lassan természetesnek vesszük ezt is. Mintha ez így jó lenne. Rántunk egyet a vállunkon: ő tehet róla, hogy egyedül maradt.
Azt hiszem, egy társadalomról az is sokat elárul, hogy bánik az öregekkel. Főleg az elszegényedett öregekkel. Az elmagányosodottakkal, a becsapottakkal, a kihasználtakkal.
Imre bácsi 74 évet élt. Nyugodjék békében.
