Sok mindenben mások. A kommunikációban is. Mikor elkezdtük, már akkor nyilvánvaló volt, hogy ebben is kell valami változás, valamiféle elmozdulás, mert az integrációt ez is hátráltatja. Nemrég hallottam egy gyülekezeti vezetőtől, hogy jobb, ha külön vannak, mert túl hangosak, és nekik, a nem cigányoknak más elképzelésük van a lelki gyakorlatokról is.
Igen, emlékszem, az elején én is sokat gondolkodtam, hogy fogják itt meghallani az én nem túl erős hangomat, itt, ahol nekem minden túl hangos, hogy fogom tudni megértetni magam, itt, ahol annyi mindent másképp reagálnak le, mint ahogy az én számomra természetes. Aztán lassan, figyelve, megértettem ezt is, már amennyire nem cigányként meg lehet ezt érteni. Megértettem a nagy nekifeszülések jelentését, a hangosságaikat és az ehhez kapcsolódó metakommunikációt is, és kezdtem én is egyre biztosabban mozogni az ő világukban. Kezdtem tudni, mi kell ahhoz, hogy átmenjen, amit akarok mondani, és kezdtem tudni lehántani a sokszor ijesztő külsőségeket az ő mondanivalójukról is. Szóval, világosabb lett minden.
Persze nem ment egyszerűen ez sem. Rengeteg kudarc vezetett idáig. És nyilvánvaló, hogy még mindig nem értek sok mindent. De ma már azt gondolom, nem is kell mindent értenem. És, talán nem is érthetek meg mindent. Épp ezért kell, hogy együtt dolgozzunk, velük, hogy azt a tudást, ami pl. a kommunikáció specifikusságából ered, azt ők tegyék hozzá ehhez az egészhez.
Az biztos, hogy a két világ kommunikációját is közelíteni kell, és ez nem megy úgy, ha nincs megértése ennek a másságnak, vagy, ha nincs elfogadtatása a többségi elvárásoknak. Ez pedig szerintem nem megy erőből, csak következetes együttműködésből, és mintaadásból. No igen, a minta…na ez is nagyon érdekes. Hogy melyik minta visz az integráció felé, és melyik hat ellenére annak.
Egyszer, talán már írtam itt is, azt mondta nekem valaki, az a baj, hogy amit mi csinálunk, az kívülről jön be ebbe a problémába. Nem a közösségen belül indul el, és ez nem jó. Sokkal hatékonyabb lenne, ha belülről jönne, közülük. Sokat gondolkodtam ezen. Persze, ahol van belül erő, tudás, a közösséget megszervezni képes személy, aki ráadásul érti is mondjuk az integráció és asszimiláció különbözőségét, képes erőforrásokat mozgósítani, lehetőségeket nyitni, és kapcsolódni a közösséget körülvevő világhoz is, ott könnyebb lehet. De a szegregátumok zömében ez nincs meg. Aki képes lenne erre, az elmenekült innen, aki meg, akár cigányként is tudná ezt, az meg nem a szegregátumok szintjén akarja ezt a küzdelmet megvívni.
Ráadásul egyre gyakrabban úgy érzem, van annak egy nagy ereje is, hogy nem ott élek, a szegregátumban, hanem kicsit arrébb, de naponta kijárva oda. Így ugyanis van lehetőség arra, hogy a közösségen átszűrődjenek a történtek. Arra, hogy ők, együtt átbeszéljék, megvitassák mindazt, ami történik. Lehetősége van arra a szegregátumban élő roma munkatársainknak, hogy a maguk kommunikációs csatornáikon is kihangosítsák, maguk is újra megértsék és megértessék, mi miért történik, kinek, mi ebben a szerepe, és mi a számukra is elérhető célja.
Hogy lejátsszák azokat a meccseket, melyek őket is edzik, és egyre képesebbé teszik arra, hogy azt a közösséget, amiben élnek, megszervezzék. Mert ehhez nem elég a mi kommunikációnk. Ők sokkal hitelesebben képesek közvetíteni a változások üzeneteit a közösség felé, mint mi.
No meg, az is fontos, hogy ezekben a vitákban, magyarázatokban már nem nekem kell megfelelniük. Sokkal inkább annak a szabályrendszernek, amit együtt alakítunk ki. A mérlegelés, hogy jó-e így, kinek van igaza, hogy kellett volna, kinek, mi az érdeke, miért nem jó a másik kárán boldogulni, hazudni, vagy csúsztatni, stb. mindez lassan, de biztosan alakítja a közösség értékrendjét, működését.
Már tudom, hogyha kint vagyok, vagy én, vagy bármelyik munkatársam, és vitatkozunk valamin, akkor, még ha meg is tudunk állapodni valamiben, akkor sem ott dőlnek el a dolgok. Hanem a vita utóéletében. Akkor, mikor mi hazamentünk, és ott, a soron, az utcán, vagy este, bent a házaknál még egyszer, vagy többször átbeszélik. Igen, gyakran indulatosan. Kisarkítva, kinek, miben van igaza. Néha kiabálva, összekapcsolva régi sérelmekkel. És néha hangzanak el ott olyan mondatok is, aminek nem kellene. Előfordul az is, hogy nincs konszenzus, és egyszerűen türelemmel meg kell várni az indulatok lecsillapodását. Van, hogy másnap kérik, üljünk le együtt, és beszéljük át újra.
Biztosan nem ugyanaz a kommunikáció, amikor ott vagyunk, és amikor nem. De ez a fejlődés lehetőségét is magában hordozza. Mert nekik úgy kell elmondani másnap, mi a gond, hogy mi megértsük, és elfogadjuk azt is, ahogy elmondják. És ezt egyre többször alkalmazzuk a konfliktusok feloldásában is. Ahol mi nem igazságtevőként vagyunk jelen. Nem ez a szerepünk. Hanem a képessé tevés.
És azt már látom, hihetetlenül fejlődnek abban, hogyan kommunikálják a problémáikat a többségi társadalom, akár mi, de az intézményrendszer felé is. Ha ott vagyunk, általában nincs indulat. Egyre pontosabb kérdéseik vannak, és próbálják megérteni a válaszokat. Ha nem vagyunk ott, még mindig gyakori a kiabálás, elszabaduló érzelmekkel, aminek a vége gyakran káromkodás, fenyegetőzés.
De már azt is tudom, ez gyakran a másik oldal kommunikációjából is ered. Igen, a másik oldaléból. Ahol hiányzik a megértés, ahol csak a hibáztatás van, a tudásbeli különbség érzékeltetése, ami egészen a megalázásig megy. Az ezt sugalló félmondatok, a metakommunikáció persze a tehetetlenségből, az eszköztelenségből is ered. Amiben ugyanúgy megvan a rendszer felelőssége, mint az egyéné.
Azért azon el kellene gondolkozni, miért van az, hogy az egyik viselkedési minta pozitívan hat, a másik meg olaj a tűzre? Hogy az egyik személy iránt elfogadóak, a másikat meg a pokolba kívánják? Vajon lehet-e a hatalmi pozícióból csuklóból gyakorolt napi rutinból tartós változást előidézni? Lehet -e megbízni abban, akiből csak a fölérendelt hatalom szava szól?
Nemrég mesélte egy asszony, hogy egy ellenőrző látogatásnál a hivatalnok a tűzhelyen melegedő lábasra bökött: „Csak nem dögöt főz?” – kérdezte. Hát, ez nem egy bizalomépítő beszélgetés kezdete volt. A mondat közösségben levő utóélete pedig csak fokozta az elutasítást annak a személynek az irányában, akinek pedig a munkájában jelentős preventív feladatok is vannak. Sokat kell dolgoznunk azon, hogy ez után a mondat után a közösség együttműködő legyen vele.
Azt hiszem, a bizalom nélküli hatások elvesznek. A hatalom kényszere nem okoz tartós változást.
A kommunikáció nagyon fontos eleme a munkánknak.
A kommunikáció velük, róluk, értük.
A kommunikáció, amit tanulnunk kell. Mindannyiunknak.
