Azt kérdezte tőlem minap valaki, hogyan lehet azt elérni, hogy ilyen szerteágazó kapcsolatai legyenek egy civil szervezetnek, mint nekünk. Nyilván úgy, mondtam, hogy láthatónak kell lenni a nyilvánosság számára.
Ha az ember bezárul a helyi probléma megoldásába, nem nyit kifele, nem hangosítja ki, amit csinál, nem kutakodik mások módszerei, munkája iránt, annak a lendülete lassan alábbhagy, és persze így nem várhatja el azt sem, hogy iránta érdeklődjön, segítse bárki. A bezárulás pedig azért is rossz, mert egy idő után elveszhet a kontroll, nincs külső megerősítés, könnyen jön a belefásulás, kiégés, a továbbfejlődést ezen a területen nehéz hosszú távon csupán belülről biztosítani. Támogatni is csak azt lehet, akiről tudnak, és akinek a munkája átlátható, hiteles és tiszta. Legalábbis a hosszú távú együttműködéseknek ez a titka. És az integrációhoz hosszú távú gondolkodás kell. Nem pillanatnyi karriertörténetek tervezése.
Ez a munka csak csapatban végezhető. Ennek pedig több szintje van. A legnagyobb öröm, hogy azok közül is egyre többen tagjai ennek a csapatnak, akikért dolgozunk, a mélyszegénységben élők. És a napi munkában résztvevők mellett ide tartoznak az önkéntesek, a távolról segítők, mindenki, aki akár adománnyal, akár munkával, ötlettel, kapcsolatokkal, vagy a nyilvánosság biztosításával száll be mellénk itthon, vagy külföldön ebbe a munkába. Mert ez is fontos, hiszen sok esetben a túlélés, a védelem, a nyomásgyakorlás eszköze is a lehet a nyilvánosság.
Furcsa ezt is felvetni itt, de nálunk ez ma nem megkerülhetetlen. Mert ebben az átpolitizálódott világban nem egyszerű civilként dolgozni. Hiába próbálunk távol maradni a politikától, nagyon nehéz.
Most, a választások közeledtével sokan megkeresnek minket… sokan szeretnének most kapcsolódni, felmutatni, használni a nevünket, hogy lám, mi is velük vagyunk. Amúgy egyébként nem nagy az érdeklődés, az éppen regnáló kormányok sosem nézik meg, mit csinálunk, a szerepünk legfeljebb a „biodíszlet” kategóriáig jut, ami maximum a művészetoktatásunkat érinti, a rendezvényekhez kapcsolódó kiállítások formájában. A szociális rész iránt nincs állami érdeklődés. Szakmai persze van, hiszen alig győzzük a látogatók fogadását, meg a meghívásokat a konferenciákra, beszélgetésekre, fórumokra. De ezek a szakmai egyeztetések nem jutnak el a rendszert működtethetőkhöz. Ők maximum a nagyobb konferenciák protokoll szabta első 10 percéig érdeklődnek. A visszacsatolás, értékelés, a tapasztalatok beépítése nem része a folyamatnak.
Mintha kettészakadna ez is. Vannak a döntéshozói szinten és a háttérintézményeikben születő szabályozások, elméleti síkú ötletek, esetleg saját élményű, szűkre szabott megtapasztalások nagy magabiztossággal elhitt és elhitetett, majd általánossá tett elvei, és van az élettel, a gyakorlati munkával küzdő szakma. És a kettő mintha nem találkozna. Sőt mintha egyre távolabb kerülne egymástól. A döntéshozók egyre inkább úgy kommunikálják a szakmai kritikákat, ellenállásokat, mintha valami történelmi küldetésük lenne, mintha ők tudnák csak az igaz megoldásokat, és ebből a hősi harcból a történelem majd őket hozza ki győztesen. Egyre több területen van ez így, legyen az a szegregált oktatás vagy a múzeumi negyed ügye.
Szóval, nehéz most. Meghívást kaptunk pl. az államtitkárság által szervezett nemzetközi konferenciára, kiállítással, sőt, pár perces filmet is bemutatnak rólunk. Jó gyakorlatként kívánnak itt bemutatni, nemzetközi hallgatóság előtt, örülnünk kell, ha mi is bekerülhetünk, civil szervezetként. A rendezvény végére érkezek csak, ott aztán megszólít egy hölgy, egy nemzetközi szervezettől, akikkel kapcsolatban is vagyunk, és kérdezi, hogy mióta vagyunk az állam projektje? Mondom, nem vagyunk az. Civilként dolgozunk, épp az állami rendszer azon területeire fókuszálva, amit az nem tud kezelni megfelelően. A munkánk művészeti oktatási részét támogatja az állam, de az összes többi, mind pályázatokból, és támogatásokból finanszírozott. A pályázataink zöme is nemzetközi alapítványoknál, szervezeteknél sikeres, ebből tudjuk fejleszteni integrációs modellünk rendszerét. És egyre több támogatónk van, akik követik és értik a munkánk lényegét, és sokrétűen támogatják azt.
Miközben próbálom ezt tisztázni vele, mert nem érti, hogy akkor miért így mutatnak be minket, érzem, hogy óhatatlanul politikai eszközzé váltunk. És nemcsak ott érzem ezt, hanem itt, ahol dolgozunk is. Pletyka terjed rólam, hogy el akartam indulni a választásokon, de a kormány 200 milliós pályázati támogatással vett meg, mire visszaléptem….Hol az egyik, hol a másik pártnál bukkan fel a nevem, korábban jelöltként, most szimpatizánsként, miközben állandóan és következetesen jelzem, hogy kizárólag a szakmai kérdések érdekelnek. Abban viszont bárkivel szívesen együttműködök, aki az integráció ügyét felvállalja, előbbre viszi.
Persze tudom, minden, amit teszek, az képet alkot rólam. És a személyem nem elválasztható a szervezettől sem. Tudom, a mostani hangos kilépésem a szakértői tesztvizsgából, vagy minden oktatáspolitikai vélemény, amit kihangosítok, szembe helyez a hoffmanni oktatási rendszerrel. Pedig nálam ez is csak szakmai alapokon nyugszik. De ezt ma lehetetlen képviselni, politikai besorolódás nélkül.
És még csak azután jön a java. Amikor a kampány leér a szegregátumokig, ahol nincs ott a megértése ennek az egésznek, és ahol a manipulálhatóságot a végletekig ki fogja használni mindenki. Ugyanúgy, mint eddig.
Szeretném már, hogy vége legyen. Annyira elegem van már a gyűlölködésből, egymás alázásából, hogy a kérdések megoldásából kiszorul a szakma, és tulajdonképpen most senkit sem érdekelnek a megoldások, csak a hatalmi viszonyokban való pozicionálás….Próbálok inkább a külföldi meghívásainkra koncentrálni. Hogy mit mondjak majd Berlinben, ahová a legnagyobb európai gyermek és ifjúságvédelmi konferenciára hívtak, mert szeretnék megtudni, átvehető e a modellünk, vagy Norvégiára, ahol már szerveződik, hogyan mutathatnánk meg a gyakorlatban a művészet integrációt segítő szerepét, no meg Ausztriára, ahol már lelkesen szervezik, hogy gyerekekkel együtt kimenjünk, lehetőséget kapva a világ kinyitására itt, és a segítségnyújtás társadalmi szerepvállalásra ott. Mert külföldön valahogy pozitívabb hozzáállású, és szakmaibb minden. Mindenhez. Még a cigánysághoz is.
