Azt hiszem, nagyon elrontjuk őket. Szándékosan mondom így, többes számban. Mert valahol mindannyian felelősek vagyunk értük. Akkor is, ha nem mi vagyunk a szüleik. Ha egyszerűen csak azt gondoljuk, nincs több dolgunk velük, mint az a szűkre szabott 45 perc az iskolában, az ötperces orvosi vizsgálat, ha megfázott, vagy a hivatali időben kiszorított tájékozódás, aminek az a vége, hogy a bejött információk alapján nem tűnik nagy gondnak, ami az.
Nincs dolgunk velük az utcán, ha láthatóan nem jó dolgot művelnek, nincs a szomszédnak, ismerősnek, aki apró jelekből láthatja, valami baj van, de mindig csak utólag áll össze a kép, amikor valami visszafordíthatatlan történik, előtte mindenki a határokat keresi, de nem azért, hogy átlépje, hanem, hogy belül maradva mondhassa: az már nem az én dolgom.
Mert mindenben ez lett a kulcsmondat: nem az én dolgom. Nem én, nem mi vagyunk a felelősek. Hanem ők. Mindig mások. Az ő dolguk lett volna. A falak pedig, amit a protokoll szabta alapokra emelünk, jó magasra, hogy már ki se lássunk mögüle, lassan bezárnak minket is.
Aggódom értük. A gyerekekért. Érte is, akinek a buksiját próbáltam megsimogatni, semmi különösért, csak, mert mikor elmentem a padja mellett és rápillantottam a munkájára, jelezni akartam neki a figyelmemet és a bíztatásomat. De amint feléje nyúltam, reflexszerűen emelte fel a kezét, védekezésképp, az arca elé. Aggódom érte, mert sosem mosolyog. Mert sosem néz a szemembe. Valami sötét titkot sejtek, ami nehezen megfogható, és hiába mondja mindenki, hogy abban a családban rendben van minden, valahogy érzem, baj van, mert ezek árulkodó és baljós jelek.
És aggódom érte is, aki most a családi cirkuszok közepén van, a gyermekelhelyezési tárgyalás időpontja is két hónap az indításhoz képest, addig egyezzenek meg a szülők -szól a protokoll- kinél legyen a gyerek. De megegyezés nem nagyon van, így a tér, amiben a gyerek most van a „senki földje”, azt mindenki látja, elismeri, hogy nincs jó helyen, a sejtések és hírek ugyan rémisztőek, de nem éhezik, nincsenek rajta látható sérülések, nem látszik elhanyagoltnak, és a szabályok szerint ez elég annak bizonyítására, hogy minden rendben vele. Nincs mód intézkedésre, mert nincs bizonyíték, a feljelentést senki sem vállalja. Mindenki a másikra mutogat, hogy az nem intézkedik, az engedte, hogy ahhoz a szülőhöz kerüljön, mindenki reméli, kihúzzák tragédia nélkül a tárgyalásig. Ha addig valami mégis történne, a vizsgálatok majd a felelőst keresik, amit tényleg nehéz lesz megtalálni a protokoll útvesztőjében. Az bizonyára megmenekül majd a felelősség alól, aki adminisztratíve tudja igazolni, ő mindent megtett. Aki ezt nem, az majd elviszi a balhét. Közben pedig mindenki részese volt a keserű játéknak. Mind, aki hagyta, aki nem lépett, aki nem vállalta, aki azzal nyugtatta magát: nem az én dolgom.
Féltem őt is, akinek agresszív viselkedésével szemben mindenki tehetetlen. Az iskolában fékezhetetlen, összetöri az ajtókat, másokat, és semmi nem hat rá, csak, ha egy tőle erősebb leszabályozza. A szép szót meg se hallja. A kiabálásra ő is kiabálással válaszol. Mocskos szavakat használ. Csak a fizikai erő hat rá. A verés. Még most hat rá, mert aki felpofozza, erősebb. Még igen. De mi van, ha már nem ez lesz? Ha ő lesz az erősebb, nem az apja, vagy a rokon? Érzem, csúszik valami tragédia felé, aminek feltehetően nem elszenvedője, hanem okozója lesz. És nem bírjuk megállítani.
Aggódom érte is, aki 16 évesen elhagyta az iskolát, igaz, az sem tett meg semmit azért, hogy maradjon, és szíve alatt már ott dobog a másik, és jön, hamarosan megérkezik a nyomorba, tudatlanságba, reménytelenségbe. Aggódom, mert lehetett volna másképp is, lett volna esélye, de nem voltunk elegek és a mi hatásunk kevés volt az átörökített nyomorúság és a nem együttműködő rendszer hatásával szemben.
És érte is, akinek az anyja megkeresett, hogy nem bírnak a gyerekkel a családban sem. Már félnek tőle. El kellene vitetni, mondja, állami gondozásba, mert azzal büntetné így,hogy átélje, milyen az, nem családban élni. Sokadjára próbálom megértetni vele, a gyerek nem egy elhasznált holmi, amit eldobunk, ha rosszul működik, és elsősorban tőlük, a családból hozta azt, amilyen most, amilyenné vált, és feltehetően ilyen lesz a többi is, a kisebbek, akik még most kezelhetőek, de a hatás ugyanaz, és az eredmény sem várható, hogy jobb legyen.
Beszéltünk a múlt héten erről sok családdal, együtt, a faluban. Nem volt egyszerű. Őszintén elmondtam, mitől félek. Nevesítettem a családokat is, ahol most túl sok baj van a 12 év felettiekkel. Hogy sem a tanulás, sem a viselkedés nem a jó irányba visz. Elmondtam, hogy mennyire rossz nekem látnom, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, és milyen jó lenne, ha nem lenne több börtönviselt a faluban.
Nagy vita kerekedett. Egyrészt borzasztóan örültem, hogy egy ilyen kényes kérdésnél, ötven emberrel végig tudtam moderálni a beszélgetést, nem fulladt ordibálásba, elrohanásba a dolog, még a személyeskedést is meg tudtuk állítani, ami mutatta nekem, mennyit alakult már a közösség. Másrészt, mert nagyon sokan igazat adtak nekem és egymásnak is, a család felelősségével kapcsolatban. Ők maguk fogalmazták meg, pl. hogy a csúnya beszéd a felnőttektől jön. Sajnos, rossz tapasztalok sorát is felsorolták az intézményrendszerrel kapcsolatban, főleg az iskoláról, amit próbáltam azzal védeni, hogy ők is emberek, és eszköztelenek, de nem voltam túl meggyőző ezzel, érzem. Mert amiket kifogásoltak, azok főleg emberi tényezők voltak. A helyzet pedig épp most, bonyolultabb a pedagógusokkal kapcsolatban, hogy egy ilyen beszélgetésen megértethető legyen.
Keresgéltük közösen az okokat is, itt volt egy pont, mikor határozottan el kellett különíteni a veleszületett problémákat, amin nem tudunk változtatni, és azokat, amelyekre a család, a közösség képes hatni. Innen építőbbek voltak a hozzászólások. Rákérdeztem azokra, akiknek a gyerekével nincs különösebb gond, hogy ők hogyan nevelik őket? Milyen, másoknak is használható tapasztalatuk van? Elmondták ők is. Cigányok és nem cigányok egyaránt.
Visszük majd tovább ezt is, mert számtalan ötlet merült fel, hogyan lehetne megállítani, jó irányba csatornázni az energiákat, azt, amit a szülők már képesek megérteni, az együttélésről, azt hogyan lehetne a gyerekeik felé közvetíteni.
Sokaknak kellene összefognunk, hogy a helyzet változzon. Hogy a családot segítsük azzal a tudással, amit ők sem kaptak meg, amikor gyerekek voltak, és nem is tudják átörökíteni azt. Amit nem lehet hatósági eszközökkel kikényszeríteni. Mert sokan nem ismernek pedagógiai eszközöket a nevelésben, csak a „nem kapod meg, ha nem teszed, amit mondok” nevelés elv érvényesül, meg a következetlen erőszak. Segíteni kellene mindenkinek, akinek tudása van erre. Annak is, akinek ez a munkája, és annak is, akinek nem.
Mert e nélkül óriási gondok körvonalazódnak előttünk, melyek előbb-utóbb meghatároznak mindent körülöttünk.
Féltem a gyerekek jövőjét. És azt hiszem, a jövőt is féltem tőlük.
