Megint eltelt egy esztendő. Ilyenkor az ember átgondolja, mi sikerült, és mi nem. Kicsit másképp, mint a politikai évértékelők, hiszen nekem nem kell kényszeresen bizonygatnom, hogy kizárólag a mi utunk a jó, a szép, és nincs az sem, akire mutogathatnék, mert előttünk ezt itt, így nem csinálta senki. Az elmúlt nyolc évben sem. Szóval, én lehetek reális, megtehetem.
Ebben az évben is jutott sikerből, kudarcból is. Esélyteremtő modellünk hármas elemében, mindenütt. Megpróbálok a kis áttekintés mellett minden területről kiemelni egy-egy olyan megnyilatkozást, ami nekem a legemlékezetesebb volt.
Az oktatási részben volt talán most a legnehezebb. A szétzilált oktatási rendszer épp azokat az elemeket szorította ki magából, amelyek a mi munkánkban a legfontosabbak. Az esélyegyenlőség, a művészeti nevelés, a gyerek szociokulturális környezettel történő értelmezése, az integráció lehetősége mind hátrébb kerültek. Ami jött, helyette, a hit és erkölcstan, a nemzeti tudat erősítését célzó hatások, a mindennapos testnevelés, stb. ebben az iszonyatos problémahalmazban lehetetlen elvárások maradtak. Az iskolákkal is nehezebb volt a kapcsolatteremtés, mindenki óriási adminisztrációs teherrel küzdött, és bizonytalansággal. Mert ami egyik nap még törvényben volt, másnapra már új központi értelmezést kapott. És persze bejött a jóslatom, a 16 éves tankötelezettség sok fiatalt, még szinte gyereket tett munka és jövedelem nélküli felnőtté, akikre aztán rátolhatta mindenki a felelősséget.
Mindennek ellenére, a korrepetálásaink, az ösztöndíjprogramunk, a sokféle, a gyerekek fejlesztésére irányuló foglalkozás, a szülők partnerré tétele, előbbre vitte a dolgot, kevesebb lett az évismétlésre bukó, a lemorzsolódó, többeknek lett fontos a tanulás, az eredményesség. Talán a leginkább egy általános iskolai pedagógus mondatai mutatták a változást: „Jó, ezek most már egészen elviselhetőek. Most már menjetek át a másik faluba, mert azokkal nem lehet bírni. Csináljatok azokkal is valamit.”
A családgondozás-közösségfejlesztés területén annyi beavatkozási pontunk van már, hogy felsorolni sem tudom egy óra alatt. A krízishelyzetek elhárítása mindig újabb és újabb olyan helyzetet teremt, amit nem láttunk eddig. Haladtunk az önfenntartásban, a brikettel, közösségi kerttel, a kézműves projektünk, a Szuno egyre sikeresebb, lassan eladható terméket ad az asztalosműhely is. Javultak kicsit a házak, legalizáltunk sok áramhoz jutást,bicikliparkunk segít a közlekedésben, a gyógyszerkiváltás hatására kevesebb a kórházba kerülő gyerek. Sikerült jó néhány emberrel megértetnünk a szegregátumban az önkéntes munka fogalmát. Ami nem kis teljesítmény ott, ahol a munka fogalma sem tiszta.
Igaz, hogy csökkent azoknak a családoknak a száma, akikkel nem boldogulunk, de még mindig vannak ilyenek. Illegális jövedelemből élve nem szorulnak ránk, és mivel rontjuk az üzletüket azzal, hogy segítünk a többieken, még mindig próbálnak betartani. Ebben az évben mély sebet ejtett bennem a gyereklányok prostituálódása, mellyel szemben tehetetlen voltam. Nem oldotta bennem a feszültséget az sem, hogy azóta az anyjuk már nincs szabadlábon. Nehéz és el nem engedhető terület az életvitelszerűen bűnözésből élő családok problémája, melyre még mindig nem látok megoldást.
A leglátványosabb talán a közösség fejlődése volt. Bár még mindig a támogatási rendszerben való bennmaradás a legfontosabb motiváló tényező, a nehezen kialakított segítségnyújtási rendszerünk alapmondatát, hogy „ nem kötelező velünk együttműködni, de segítséget annak tudunk adni, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu”, lassan már mindenki érti. Jönnek, részt vesznek, bekapcsolódnak, ötletelnek. Akarnak. És mi ezt nagyra értékeljük.
Jóval kevesebb a konfliktus, több a felénk forduló, jó kapcsolatot fenntartani akaró család. Kevesebb a megvezetés, a másik mószerolása, jobb hangulatban van gyerek és felnőtt is. Munkatársaink, akik helyi segítőként rendkívül fontos elemei a munkának, egyre jobban töltik be feladatukat. Képesek összedolgozni, egyre önállóbban, bár azért még gyakran meg kell erősíteni az alapfeladatok rendszerét, hogy a napi munka végén mindenki meg tudja mutatni, mire haladt. Talán innen az a mondat volt a legfelemelőbb, amikor egyik látogatónk kérdezte őket, hogy mit szeretnének, ha valaki teljesítené a kívánságukat. Az egyik asszony, aki a legrégebb ideje munkatársunk, azt mondta, neki az a kívánsága, hogy az a két család a soron, aki még mindig nem együttműködő, legyen az. Nem azt kívánta, hogy legyen jobb háza, vagy bármi, hanem, hogy a közösség jobb legyen, egységesebb, összetartóbb….
Tovább próbáltuk vinni a harmadik elemet is, az állam szociális hálójának foltozását, átívelni a protokoll szabta határokon, és segítséget nyújtani ott, ahol a probléma megoldása nem ment tovább a rendszerben. Egyre több az olyan hivatal, ügyintéző, szakember, aki segítséget kér, mert érzi saját korlátait, ám nem szeretné megoldás nélkül lezárni az ügyet. Családsegítők, szociális munkások, gyámügyi ügyintézők, pedagógusok leginkább, egyre több faluból. Egyikük nemrég, rólunk beszélve azt mondta: „Én sokáig irigy voltam rájuk. Hogy ők tudnak miből segíteni, őket jobban elfogadják, szeretik. Aztán adtak több zsák ruhát, játékot, nekünk, hogy osszuk szét. És nem kérték, hogy mondjuk, hogy ez tőlük van…csak adjuk oda a rászorulóknak, mintha mi adnánk. Akkor értettem meg, hogy ők tényleg segíteni akarnak. Nekünk is.”
Mindhárom megnyilatkozás, amit leírtam, valahogy az együttműködésről szól. És talán ez lett ennek az évnek a legnagyobb tanulsága bennem. Hogy az együttműködésekben van erő, forrás, remény.
Ami nem sikerült, az az, hogy ezt még mindig az államon kívül kell megszerveznem.
A modellünkben egyedül a művészetoktatás van a rendszeren belül, ez pedig töredéke a munkánknak. És az csak részben fér bele, hiszen a mostani rendszer nem rugalmas az efféle ténykedések felé, pl. nem finanszírozzák bérrel a pedagógiai asszisztenset, mert ebben az iskolatípusban nem találják indokoltnak. Sem a szociális munkást. Pedig mindkettő nélkülözhetetlen eleme a munkánknak. A többi, az összes elem, mind pályázati források, céges és civil támogatások, adományok, önkéntes munka által áll fenn, működik, fejlődik.
Az idén számtalanszor jutott eszembe Roskó Gábor festménye, az „Ez lopta el a macskát”. Szimbolikus és keserűen ironikus ikonja lett bennem mindannak, amit a mélyszegénységben élőkkel napjainkban leginkább megtapasztalunk. Színpadiasan beállított megvetés, bűnbakkeresés, mindez karhatalmi segédlettel, urizálva. A fene se érti. Még a macska sem.
Nem tudom, meddig lesz erőnk, meddig lesznek támogatóink a folytatáshoz. Szeretném, ha bírnánk még, és ennek következményeként a mérhető, kézzelfogható eredményeinkből egyre több lehetne, hogy azok meggyőzően hassanak mindenkire. Mutathassák, hogy van kiút. Ebben az évben sokak segítségére számíthattunk, és ez nagyon jó. Köszönet érte mindenkinek, aki támogatónk, partnerünk volt. Aki velünk volt, erősített minket.
Kevesebb veszteséget és több reményt kívánok az új esztendőre, mindenkinek. (A macskának és az indiánnak is.)
