Nemrég vendégek voltak nálunk. Egyikük megkérdezte: végül is mi a célotok? Ugye az, hogy a gyerekek olyan tudást szerezzenek, amivel elmehetnek innen munkát keresni? Hogy kapjanak is munkát….akár külföldön is. Ugye azért dolgoztok, hogy elmehessenek innen?
Benne ez nyilván a sokkoló körülmények láttán fogalmazódott meg, de régi dilemma ez nekem is.
Mert mi lehet az ember munkájának a célja a szegregátumokban élőkkel? Hogy elmenjenek innen, vagy maradjanak? Az életteret, a közösséget alakítsuk élhetőbbé, vagy a gyerekek egyéni útjait egyengessük a kiszakadás, a kitörés felé? Melyikre tegyünk nagyobb hangsúlyt? Mi a helyes döntés a jövőt illetően? Nem fecsérelünk-e el túl sok energiát a falu élhetőbbé tételére, nem kellene inkább arra fókuszálni erősebben, hogy a nyomorból való kitörést, a mobilitást erősítsük? Van-e, lehet-e jövőkép egy olyan faluban, ahol a gyerekek mindegyike halmozottan hátrányos helyzetű, és a nem cigány lakosság zöme idős, nyugdíjas, akiknek családjai már rég elhagyták a szülőfalujukat, és máshol boldogulnak?
Azt hiszem, nem engedhetjük el egyiket sem. Hiszen mindenki nem költözhet el, nem néptelenedhetnek el a kis falvak, ahol a közmunka programok után ott marad majd a nagy kérdés: merre tovább? A kétkedés erős bennem, nem tudom, meddig fenntartható ez a modell, amiben a közmunka adja a munkalehetőséget, de nem teremtődnek munkahelyek, amiben sok helyen annyi a hozzáadott érték, hogy reggel be kell menni, aláírni, de értékteremtő, értelmes, nem rövid szakaszokra szóló munka kevés kapcsolódik hozzá. Persze, óriási eredmény ez is, hogy be kell menni, dolgozni. De ebben nem merülhetne ki a dolog.
Nem tudom, ez a téli időszakra szervezett, a közmunkához kapcsolódó oktatás mennyit segít majd? Hiszen az alapkészségek megerősítése után, mert másról nem lehet szó ennyi idő alatt, még mindig fényévnyire maradnak ezek az emberek attól, hogy ez a tudás munkalehetőségek tekintetében minőségi változást hozzon nekik. És a szakmatanulások esetében is azt látom, maximum újabb OKJ-s papírral gazdagodnak majd, de nem lesz szükség a térségben több konyhalányra, vagy másra sem, hiszen munkalehetőség nem lesz több.
Persze lehet ezt így továbbvinni, közmunkában, ha bírja a gazdaság, a „mégiscsak csinálnak valamit az otthon ülés helyett” elv azonban meggyőződésem szerint csak a falvak vegetáló állapotát erősíti, és nem túl nagy jövőképet ad.
Szóval, a mellett, hogy a nálunk olyan sokat hiányolt mobilitást is szem előtt tartjuk, mellette a falu élhetőbbé tételével is foglalkoznunk kell. Hogy legyen érdemes ott maradni. Hogy meg lehessen élni ott is. Mostanra lecsengett az elköltözések és visszatérések időszaka is. Aki próbált elköltözni, rokoni segítséggel többnyire, eladva az itteni ingóságokat, hogy máshol majd jobb lesz, mert lesz munka, megélhetés, hamar visszakerült. És a semmiből még nehezebb volt újrakezdeni. Mert máshol sem volt jobb. Ott sem kellett. Így a legtöbb meg sem kísérli már.
-Miből mennék? –kérdezi tőlem a férfi. –Miből mennék el hét gyerekkel? Hova? Miből utaznék oda? Miből fizetném ki előre az albérletet? És ha ott sem kapok munkát? Akkor miből élünk meg? Miből adok enni nekik?
Mert igen, ő már tudja, hogy a költözéssel új rendszerekbe kerül, új regisztrációkkal, ki- és bejelentésekkel, ami a kevés, de kiszámítható jövedelem kifizetését is hónapokkal elcsúsztathatja. A hivatalok ügymenete nem igazodik az egyik hétről a másikra élő, tartalék nélküli családok életritmusához.
Tehát, bár mi leginkább a gyerekre fókuszálunk, mert egy olyan generációt szeretnénk, aki majd jobban tanul, jobban teljesít, mobilis, megy a munka, a lehetőségek után, nem engedhetjük el a falut sem. És nemcsak azért, mert ez a generáció még a távoli jövőben van. Hanem, mert minden erőfeszítés ellenére sosem fog mindenkivel sikerülni.
Mert mindig lesz, aki nem jól teljesít, akkor is lesz gyerek, aki már a magzati korban sem kap eleget, mindig lesz, ahol a körülmények nem megfelelőek a testi, és lelki fejlődéshez. És mindig lesz, aki a bűnözésben találja majd meg a boldogulást. A nyomor mindig része volt és része lesz a világnak.
De nem mindegy, hogy egy társadalmon belül milyen a nyomorban élők aránya. És az sem, hogy az abban élő gyerekek aránya milyen a többihez képest. Most túl sok. Elviselhetetlenül az. Ezért kell dolgozni ellene. A személyes sorsokért éppúgy, mint a kis falvak közösségeiért.
Menni is kell, persze. De fontos, hogy legyen hova visszatérni is.
