Sokszor írtam már a roma értelmiséggel kapcsolatos gondolataimról. Arról is, milyen nehéz a helyzetük, hiszen képzettségükkel, munkájukkal, tudásukkal, nehezen megteremtett egzisztenciájukkal oda, ahonnan jöttek, már nem tartoznak, emitt meg, a többségi társadalomban keservesen megy a beilleszkedésük, befogadásuk.
De egyre többször látom azt is, hogy azok az intézkedések, melyeket az integráció érdekében hoznak, csak és kizárólag a többségi társadalom szemszögéből születnek, azokkal az elvárásokkal, amelyekkel a megvalósulás lehetőségének tapasztalataival nem rendelkezők hoznak. Nekik pedig nagyon könnyű kimondani, hogyan éljenek a szegények.
Nyilván, aki döntést hozott pl. a szociális temetésről, az sosem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy neki kelljen megmosdatnia, felöltöztetnie a boncolás után a halott anyját, a költségtakarékosság jegyében, no meg ugye azért, mert erre, szerintük vannak vidéken hagyományok. Ezért könnyedén meghoz egy ilyen döntést. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy a szociális intézkedésekben mennyi a szociális érzékenység, és a valós tapasztalat, a számok mellett.Pedig az is kellene hozná. Mert a számok mögött emberek vannak.
Azt hiszem, ilyen az is, amikor az integráció jegyében olyan programokat szerveznek, melyekben felkarolnak, ösztöndíjjal támogatnak, mentorálnak, diplomához segítenek tehetséges romákat, hogy utána menjenek vissza a szegregátumokba, és dolgozzanak ott, mutassanak példát, stb. Menjenek vissza azok, akik kiszakadtak, legyűrték azt a hatalmas szociokulturális űrt, akiknek sikerült kitörni a nyomorból. Menjenek vissza tanítani, védőnőnek, orvosnak, szociális munkásnak. Elvárják tőlük, hogy az egyéni boldogulásukat, csak azért, mert romák, rendeljék alá egy olyan társadalmi probléma megoldásának, amivel évtizedek óta nem boldogul a rendszer. Nincs ilyen elvárás a nem roma szociális munkásokkal szemben, nekik a saját döntésük, hogy a szociális szakma mely területét választják, senki sem várja el, hogy a legnehezebb területen, az integráció területén dolgozzanak. És senki sem veti a frissen végzett tanítónő, védőnő szemére sem, ha olyan településen keres munkát, ahol nincs nagy szegénység, nem élnek tömegesen romák. Ha viszont roma a friss-diplomás, menjen csak vissza, oda.
Mintha ez kötelességük lenne. Nem hiszem, hogy ez így kezelhető. A szegregátumokban történő munkához speciális képességek kellenek. Azok tudják sikeresen csinálni, akik kellően motiváltak, akik erre köteleződtek el, ezt akarják. Kényszerből ezt nem lehet. Az persze kérdés, hogy tud e a felsőoktatás olyan hatást, tudást adni, amitől a szociálisan érzékenyebb hallgatóknak vonzó lesz az ott végzett munka. Nem hiszem, hogy ebben a roma identitás, mint valami kötelező elem, szerepet játszik. A szegregátumokban élő közösségek működésének megértéséhez kell a felkészültség, meg annak a beemeléséhez, hogy a roma közösségre, a partneri viszonyra építsünk. És ma már, ennyi terepi munkával a hátam mögött, nem vagyok biztos abban, hogy egy, a családból 14 évesen kikerült, és oda 24 évesen kényszerből visszakerülő roma fiatal ezt jobban meg tudja oldani, mint egy jól felkészült, erre motivált nem roma szakember.
Ha vissza is mennek, nem tudnak jó példaként hatni, mert a közösség nem tud velük mit kezdeni. És ők sem találják a helyüket ott. Régen, míg nem értettem ennyire ezt az egészet, én is azt hittem, jó ez az út. De mióta látom a helyzetüket, és a hatásokat is, már másképp gondolom. Persze vannak kivételek, akik boldogan vállalják ezt, de nem nő a visszamenők száma olyan tempóban, mint ahogy a probléma növekszik. És akkor más utat kell keresni a megoldáshoz.
Persze tudom, nem egyszerű ez. És nemcsak a cigányoknál. Mostanában feltűnően sok diplomással találkoztam, akik olyan szakon végeztek, ahol a „közjó” – ért való munkához kaptak tudást. Akik azért jelentkeztek épp oda, mert arra voltak motiváltak, az volt az életcéljuk, hogy pedagógusok, védőnők, szociális munkások, közösségszervezők, stb. legyenek. Ám, miután nem sikerült ebből a munkából megélniük, egzisztenciát teremteniük, vagy egyszerűen nem tudtak kiteljesedni, örömmel dolgozni ezen a területen, elfordultak ettől, kizárólag az egyéni boldogulásban, az önfenntartás útján keresgélve.
Nem tudom, van e még olyan ország, ahol ennyi diplomás sajtkészítő, lekvárfőző, biogazdálkodásba kezdő, szappangyártó, kézműveskedő, lovas iskolát fenntartó, állattenyésztő, stb. van. Akik persze a megszerzett tudásukat is használják, de leginkább a fizikai erejüket, hogy megélhetést biztosítsanak maguknak és gyerekeiknek. A közszolgálatra feltett motivációnak nyoma sincs. És én ebben nem annak az igazolását látom, hogy nem kell ennyi diplomás. Csak azt, hogy ők itthon akarnak maradni. És már nem látják a jövőt abban, amire törekedtek. Már csak abban bíznak, amit maguknak megteremtenek.
Azt látom, minden, ami ellenkezőjére fordul, rakódik rá az életünkre, lassan már olyan súllyá növekedve, ami alig bírható. Rossz az, ha az ember az egyéni boldogulását és a közösségi célokat nem tudja összehangolni. Ha nem teremtődnek olyan lehetőségek, munkahelyek, ahol boldogan dolgozhatnak azért emberek, hogy a közösségnek, amelyben élnek, jobb legyen, miközben egyéni számításaikat is megtalálják.
Talán mostanában, amikor a szociális szakmát ünneplik országszerte, érdemes ezen elgondolkodni.
