Féltem a hazajövetelétől. Egy hónap Pannonhalmán, az egyik legjobb egyházi középiskolában sok idő. Milyen lesz majd a találkozás az otthonnal? Minek lesz majd nagyobb az ereje?
Az első két hétben napi telefonok, később már kétnaponta, hiszen kezdett megszokni mindent. A telefon, ami velem összeköti, menekülés is, sokat játszik vele, félrehúzódva a többiektől.
A többiektől, akik türelmesek, elfogadóak, hála tanáraiknak és persze a fiú természetének is, nincs különösebb konfliktus, csendes tartózkodásban pedig nincs egyedül az osztályban. Örömmel hallgatom a beszámolóit mindig, a háttérzajból hallatszik, jó a hangulat, az ő hangja is vidám, megnyugtatóan az.
A tanulás persze nehezen megy. Segítik sokan ott is, de nagy a szakadék. Hiába volt a jeles bizonyítvány a szegregált cigány-iskolában, a nyári korrepetálások, a lemaradás még így is óriási. Az idegen nyelvből semmit sem ért, ők nem így tanulták, mondja, náluk mindent megmondtak magyarul is. És nehéz minden, a magyar is, görög irodalom, tele szavakkal, amiket nem ért, de megtanulja, akarja, igyekszik. Matekból nem volt ennyi halmaz, mint itt, mondja..Nem érti. A kémia is nehéz. De gyúrja.
Amiből tiszta lappal indul, az megy legjobban. A francia. Egyszer elfelejtette a házit… fogadkozott, soha többé nem fordul elő. Szereti a szigort is, a szabályokat. A templom, a vasárnapi istentisztelettel lenyűgözi. Az első hét kérdésére, hogy mi a legjobb ott, azt felelte, a rendszeres étkezés, és a tisztálkodási lehetőség. Elgondolkodtató, és sokat mondó válasz.
Szóval, minden jól alakul ott, mégis féltem a hazajövetelétől. Már az utazás logisztikája sem volt semmi, többen fogtunk érte össze, hogy életében először egyedül ekkora távolságot átutazzon. Telefonon kapcsolatban voltunk, sikerültek az átszállások, rendben hazaért.
Vasárnap hívom, reggel. Nagy kő esik le a szívemről, mikor felveszi. Már a buszmegállóban van, jön. Elé megyek és kiviszem a vasútállomásra. Megölelem, aztán figyelem, miben változott. Nehezen tudom megfogalmazni, mitől, de más lett. Felnőttebb, nyugodtabb, magabiztosabb. Kisimultabb az arca. Az első mondata, ahogy beül mellém, ez: „Most értettem meg, hogy hazajöttem. Most értettem meg a különbséget. Hogy milyen ott, meg itthon. Ott jobb. Azt akarom. Mindent megteszek majd, hogy maradhassak.”
Aztán mesél még, hogy ő nem akar olyan lenni, hogy pl. építész, vagy ilyesmi, akinek akkor van munkája, ha megrendelést kap. Ő olyan munkát szeretne, ami folyamatos. Amire mindig lehet számítani. Meséli, hogy a múltkor a tanulási idő alatt megcsörrent a telefonja, és ezért büntetést kapott. A telefont elvették tőle pár napra, és dolgozni kellett a konyhán. Nagyon jó volt. Már hiányzott neki, otthon sokat dolgozott, itt meg alig kell valamit…. Hallgatom, néha belekérdezek. Örömmel mesél. Én meg örömmel hallgatom.
Kedden jön órára hozzám az öccse. Kérdezem, milyennek látta a bátyját a család? „ Hát, először is, hízott. – mondja.- Meg olyan… precízen beszél. Nem használt csúnya szavakat. És mesélt egy osztálytársáról, aki nagyon vicces, de nem nagyon értettük, miért, mert olyan furcsa szavakat használt, amiket nem ismertünk. Van a faluban egy néni, az még sírt is, mikor meghallotta, hol tanul a tesóm. Mert ő tudta, milyen iskola az. Azt mondta, az úri hely…. hogy ott urakat nevelnek… Kicsit irigylem, hogy ott van. De én inkább maradok itthon.”
Sokat gondolkodtam a mondataikon. Mindkettőjükén. Az elmenőén és a maradóén is. Azt hiszem, a fiú érti, mekkora lehetőséget kapott. De már látom rajta, már most, hogy mennyire nehéz lesz neki. Tudom, mindnek az, akik nagy erőfeszítéssel kiszakadnak a nyomorúságból, a tanulatlan, munkanélküli felnőttek közegéből, ahol más minden, a kommunikáció, a szokások, az értékek. Látom, hogy érti, az, a másik, az jobb világ. Ott mások a lehetőségek. Minden más. És nem egyszerű onnan visszanézni. Hazajönni, és megérteni őket. Elfogadtatni magát, aki más lesz azzal, hogy tanul. Felvállalni, nem szégyellni, nem letagadni a családot, ahonnan jött. Visszamenni, oda, ahol majd nem fogják megérteni. Ahol úrnak tartják majd. Idegennek.
És látom, előre, hogy nem fog tartozni oda sem, mert nem akar már, és ide sem, mert itt nem fogadják majd be, megszenvedi majd, amit minden cigány értelmiségi, aki egyedül vág neki, aki az első a családból. Mert nekik a legnehezebb, akik egyedül lépnek ki.
Segítenünk kell nekik, hogy legyen erejük elszakadni, felvállalni, és visszamenni is.
