A lány valahogy közelebb került hozzám, mint a többi. Nem tudom miért, talán a nyomor, amiben élt, a háttér, ami nála volt, a kölcsönös szimpátia, vagy valamiféle hiú remény bennem, hogy vele majd sikerül megtörnöm a kört, ami bezárja őket, reménytelenül, esélytelenül, megváltoztathatatlanul.
Most volt a születésnapja. Tizenhét lett. A címszavak, amivel eddigi életét jellemezni tudom, sok dolgot indokolnak a helyzetében. Sokgyerekes cigány család, komfort nélküli ház egy szegregátumban, analfabéta apa, állami gondozott anya, iskolakerülés, kiemelés, állami gondozás, állandó szökés, rendőrség, öt elvégzett osztály, egy abortusz, visszahelyezés, gyökértelenség.
Azt hiszem, ő egy típust is megtestesít, olyat, akiről ki sem derülhetett, hogy tehetséges e valamiben, a hátrányai már a születéstől meghatározták a jövőjét, már az óvodától lemaradt, ugyanúgy, mint az előtte levő és utána következő testvérei, az iskolában néha épp átcsúszott kettessel, de többször bukott, otthon leckét sosem írt, az osztályismétlései miatt pedig mindig fiatalabb gyerekek közé került, ahogy nőtt a korkülönbség, úgy csökkent az esély a befogadásra. Magányos volt az osztályban, utálta, gyerekestől, tanárostól, sikerélményt nem élt át, felszerelése sem volt, ezért is leszidták, aztán már nem is figyelt, segítség nélkül, lassan kirekesztette magát onnan, ahonnan tudást kaphatott volna a jövőhöz.
Tudást, muníciót az élethez otthon sem kapott, az apja gyakran a pohár fenekére nézett, ilyenkor elviselhetetlen volt, egyik bátyja folyton a börtönben, a házban kosz, élősködők, annyian aludni is alig tudnak ott, az anyja beteg, fullad, néha kezelhetetlenül agresszív, “elborul az agya”, néha eltűnik a rokonokhoz, fogadkozik, vissza sem jön, ezt nem bírja tovább. Akkor az apa átveszi a felügyeletet, aztán pár nap, és visszarendeződik minden. A cirkuszok gyakran csak rendőri segítséggel rendeződnek. Volt, hogy az anyjuk maga vitette el a kicsiket állami gondozásba, pár hónap múlva pedig mindent elkövetett, hogy visszakapja őket. Leképezhető, pozitív mintát az anyaságról nem tud adni. Neki sem volt. Nincs tudás, amit át tudna örökíteni. Nagy feladat a család a gyámhivatalnak is, nekünk is, küzdünk velük mi is, folyton, néha úgy tűnik, menni fog, aztán megint kezdődik elölről minden.
Amikor a lányt az én kezdeményezésemre, túl egy öngyilkossági kísérleten kiemelték a családból, már tarthatatlan volt a helyzet. Akarta ő is, fogadkozott, nem akar úgy élni, mint a szülei, de otthon nem megy másképp. Aztán a családtól távol, az új közegben, az otthonban sem ment. Az új iskolában sem. Szökni kezdett, többnyire csak én tudtam, hol van, előbb-utóbb nálam mindig jelentkezett, segítséget kért, ha bajba került. És pénz nélkül, papírok nélkül ez gyakran előfordult. Eleinte még azt hittem, sikerül majd szövetségeseket találnom a rendszerben ahhoz, hogy stabilizálódjon, de nem kis konfliktusok árán megértettem, nem várhatok segítséget senkitől. A rendszer a felelősséget átruházza a gyerekre, így a legkönnyebb, a helyzetet az ő személyes döntéseként értelmezni, sem szándék, sem tudás nincs annak befolyásolásához, a tehetetlenségben a lényeg nem a változtatás, hanem a védelem, de nem a gyereké, hanem a maguké, hogy az adminisztráció rendben legyen, igazolni tudják, ők megtették, amire a törvény kötelezi őket. A többi nem az ő dolguk.
Nem, senkinek sem dolga, sem az iskoláé, sem a lakásotthoné, sem a gyámjáé, sem a rendőrségé. Nem a rendszeré. Az anyjáé sem, ő is a másikra mutogat. Ennek az egésznek a hézagaiban élt, nőtt fel, bujkálva, rokonnál, mindenfele, más szökésben levőkkel.
Most visszakerült a családba, de leginkább a fiúval van, aki szintén állami gondozottként nőtt fel, az életkezdésiből végül nagy nehezen kis házat vett egy faluban, de munka nincs, megélni ott nem tudnak miből. Most messze próbálkozik, elment az ország másik felébe dolgozni. A lány lézeng tovább, hol az anyjáéknál, de ott csak pár napot bír, hol vissza a házba. Valami barátnővel tölt ott pár napot, esetleg elutazik, ha tud, a nővéréhez. „Elvagyok”-mondja, ha kérdezem, mi van vele.
Tervek? Talán a fiú majd tud ott kivenni egy albérletet… de amit eddig talált, az mind olyan drága, hogy nem maradna pénzük enni. Vár hát. Kivár. Idő van. Más sincs. Néha eszébe jut, hogy tanulna még, tavaly bement egy iskolába, de nem fogadták, mondták, már elmúlt tizenhat. Kitartása semmihez nincs, feladja hamar, bármibe kezd. Lézeng. Elvan. Egyik napról a másikra.
Nem tudom, ha nem vagyok neki, mi lett volna vele. Sokszor állt a szakadék szélén. A prostitúciót eddig megúszta. Nem keveredett bűnözésbe sem. Valami erő van benne, ami miatt nem húzza be az életnek ez a része. Ezt a határt, úgy tűnik, tudatosan nem lépi át. De ez nem elég az élethez. Tenni akarás nélkül, felelősség nélkül nem tud előre lépni. És nekem nincs erőm, időm, hogy ezeket kialakítsam nála. A többi feladatom mellett nincs. Csak úgy, vagyok neki. Próbáltuk, lett volna segítő, biztató, helyettem, de vele nem tudta kialakítani a fenntartható kapcsolatot. Nem volt kitartása hozzá.
Abban már teljesen biztos vagyok, hogy a fizikai segítség önmagában nem elég. Hatása csak akkor van, ha ezt mentálisan is meg tudjuk támogatni. Mert azokat a képességeket, tudásokat, amitől működniük kellene az életben, nem kapják meg sehonnan. Sem a családtól, sem az iskolától, sem a közösségtől. Azt, hogy erőfeszítéseket tegyenek. Kitartóan, felelősséggel.
A gyerekek élettörténeteiben mindig benne van az ok, hogy miért ilyenek. Onnan, azokból a családból, azokból a közösségekből, ebben az intézményi rendszerben nem lehetnek mások. Nem működhetnek másképp. Persze ahhoz, hogy ezt megértsük, közel kellene menni.
De ettől egyre messzebb kerülünk. Lassan már a megoldás szándékától is. És közben felnőnek, tizenhét évesek lesznek sok százan, ezren, tízezren, öt osztállyal, tudatlanul, jó, ha csak egy abortusszal, és csak arra lesznek képesek, amire a szüleik: a nyomor újratermelésére.
