Az a legnagyobb bajom ezzel az egész erős centralizálással, hogy azt sugallja, elég egy központi elvárásokon alapuló, jól kézben tartott iskola, és megoldódik minden. Elég az iskolának az ellenőrzésekkel egyformára szorított működését garantálni, mert majd az azonos tananyagtartalom, azonos ritmusú haladás kiegyenlíti az esélyeket.
Közben persze a döntéshozók is érzik, azért nem jó teljesen. Ezért csúsznak bele furcsa elemek is ebbe a nagy esélykiegyenlítésbe, mint pl. a szegregált oktatás lehetősége, vagy az iskolarendőr, és, mivel úgy látszik, nem fog mindenki beállni a sorba, a pedagógusok etikai kódexe, és több más olyan elem, ami azt mutatja félő, nem tudják majd kezelni ezzel sem a problémákat.
Persze ha egyeztetnének, azok, akik a tananyagtartalmakat, és az oktatásszervezési és egyéb rendszereket megtervezik, hogy ki, milyen cél és problémamegoldásban gondolkodik, akkor talán nem keverednének ellentmondásokba. Mert most pl. már végképp nem értem az EMMI közleményét. Amit a mai tüntetésre adtak ki. Hogy mindenféle szegregációt elutasítanak. Ahhoz képest, hogy nemrég még a „szeretetteljes szegregációt” hirdették, és törvényjavaslat van róla….Vagy olyan is van, hogy az ő szegregációjuk, és mások szegregációja a világon az más?!
Szóval, leginkább azt nem értem, miből gondolják, hogy az iskolarendőrrel megerősített hatósági szemléletű iskolában, a szakfelügyelő által ellenőrzött, az etikai kódex kereteinek kötelezően megfeleltetett pedagógus majd ezektől az eszközöktől képes lesz megtanítani a mélyszegény, éhes, felszerelés-hiányos, motiválatlan, figyelemkoncentrációs zavarokkal küzdő, tanulási módszerekkel nem rendelkező, otthon sosem tanuló, generációk óta a nyomort átörökítő gyerekeket. Úgy, hogy azok működjenek. Úgy, mint a rózsadombi társaik, akik nem tudják, mit jelent a „nincs”, sosem hallották a családi pótlék fogalmát, nem láttak fejtetűt, patkánylyuk sincs a házukban, saját ágyuk van, íróasztaluk, laptopjuk, mobiljuk, akik majd örömmel vetik bele magukat a vitorlázási ismeretekbe, vagy a lovaglásba, mert tudják, mi az, hiszen a családban ezek nem ismeretlen fogalmak. Akiknek a problémája nem a tornacipő megléte, csupán a márkája.
Vagy a középosztálybeliek, akik ugyan ezeket már nem tudják nyújtani, de legalább nem éhesen megy a gyerek suliba, és nem tudják még a gyerekeik mit jelent az, hogy a kártyás villanyórára hét végén nem lehet rátölteni. Ahol van fürdőszoba, a gyereknek van saját élettere, és be tudják még fizetni az erdei iskola árát, ha át is kell gondolniuk a következő hónapot.
Elképzelhető az, hogy az iskolarendőr majd mindezt segíti? Miféle jog és rendszer szerint? Kinek a döntése alapján? Lesz majd „iskolarendőrök etikai kódexe” is? Vagy esetleg beleveszik az etika tantárgy ismeretanyagába, hogy velük hogy kell viselkedni? Lesz olyan oktatás, hogy iskolarendőr – képzés? És képezik e a pedagógusokat az iskolarendőrrel történő együttműködésre? Beveszik majd a pedagógiai programokba az ő szerepét? Nem kerül e némileg ellentmondása abban ez azzal a kötelező fejezettel, ami szülőkkel történő együttműködésről szól? Együttműködésről, és nem a szülőktől történő megvédésről…Mert nyilván ez is feladata lesz, hogy távol tartsa a szülőket. Akik egyébként ősidők óta partneri viszonyban kell, hogy dolgozzanak a pedagógussal…
Ez a rendszer nem logikus. Tele van egymásnak ellentmondó elemekkel. Mintha csak az elvárások, a megfelelés körvonalazná az egészet. A benne szereplők, legfőképp a gyerek, de a pedagógus sem tényező. És a család sem. Azt szót pedig, hogy szociokulturális környezet, ki lehet húzni.
Azt gondolom, sosem lesz olyan oktatási rendszer, ami egyformán fog működni a gazdaságilag leszakadó térségekben, és az erős térségekben is. Vagy mikor lesz olyan, hogy Magyarország mindenhol egyforma gazdasági erővel bírjon? Ma a nyugati határszél és az északi-keleti régiók között évszázadnyi távolság van. Nemrég mondta egy osztrák határ mentén élő ismerősöm, hogy „felétek olyan vonatok járnak, amelyekről azt hittem, csak a múzeumokban lehet látni.” De ez mindenben megvan, nemcsak a közlekedésben. Munkalehetőségekben, a házak állapotában, a szakképzettségben, a szolgáltatások elérésben. És akkor még azok színvonalát nem említettem.
Nem fog menni. A 10 % mozgástér, amit a rendszer enged az iskoláknak, nem elég. És nem elég önmagában az iskola sem. Az ilyen régiókban másféle iskola kell. Nem a követelményrendszer leszállításáról beszélek. Hanem más pedagógiai módszerekkel dolgozó pedagógusokról, szociális érzékenységgel működő rendszerről, arról a „szociális iskolamodellnek” nevezett modellről, amit az Igazgyöngy Alapítvány visz. Amiben az iskola szociális munkát is végez. Összekapcsolódik az ágazatokkal. Tudomásul veszi, hogy a „nincs” törvényei befolyásolják a gyerekek teljesítményét. Nem vár el olyat, amiről tudja, képtelenség. Ahol a szülőt partnerré teszi. Ahol emberszámba veszi. Ahol lehetőséget ad. Neveli a szülőt is, pótolva a generációk óta elmulasztottat.
Igenis, ide más iskola kell. Jobban támogatott, segített. Hogy az önbecsülését és eszközeit vesztett pedagógusok, akik ma bele sem mernek gondolni, mi lesz, ha ellenőrzik őket, újra pedagógusnak érezhessék magukat. Olyan iskola, ami integrációs szemléletű. Ami jó. Ami gyermekközpontú. Emberközpontú. Ami demokratikus. És akkor talán, majd egyszer, menni fog. De nem négy év alatt.
A szakfelügyelőkre azért kíváncsi leszek. Kell majd nekik is etikai kódex. Hogy milyen szerepbe rendeződjenek. Értsenek egyet a nem boldoguló pedagógussal, mert „ezekkel” lám semmit sem lehet tenni? Ezt írják le? Vagy mondják, hogy rosszul csinálja a pedagógus? Félő, akkor megkapják, hogy mutassák meg, hogyan kell. Nehéz lesz nekik megmutatni ezt egy olyan rendszerben, ami a valóságtól ennyire elszakadva építi magát. Ja, és a harmadik lehetőséget se hagyjam ki. A közös hazugságok lehetőségét. Amiben az „én megértelek, de tőlem azt várják, hogy…” szervezi a képet, amit mutatni kell. És adminisztratíve megszületik az, amit egy ilyen elvárásrendszer elvár.
Volt már ilyen. Félek, visszatér.
