Nehéz lesz most. Egyrészt, mert senki sem hitte, hogy ilyen hideg lesz. Másrészt, mert a hónap végére jön az ünnep. És nincs már most sem semmi pénzük. Nemhogy a hét végére…ünnepre…tojásra, vagy csokinyúlra. A sonka fel sem merül. Senkiben. A gyerekek négy nappal többet lesznek itthon, mint a hét vége. Négy nappal többet kell enni adni nekik.
Már mindenki arra rendezkedett be, hogy nem kell nagyon fűteni. A biobrikett már rég elfogyott, jövőre hamarabb kezdjük majd, többet készítünk. Fára meg sokaknak nem telik. Aki próbálkozik, elkapják. Pénz nincs. Csak a hideg.
A kabátot alig lehet lerimánkodni a gyerekekről. Megszokták, hogy abban vannak, mindig, hiszen bent sincs túl meleg. Egy fiúcskával hosszasan viaskodok óra előtt, hogy vegye le. Kis tökmag, imádni való. Huncutul csóválja a fejét, mikor segítséget ajánlok a levételhez. Mert nem egyszerű modell, nyilván valami síruhaféle lehetett, belebújós, a vállánál cipzáras, inkább divatos, mint praktikus, de láthatóan jó meleg. Próbálkozok mással…dicsérem, hogy milyen szép kabát. Honnan van?- kérdezem. Kacag. Majd közel hajol hozzám, pár centire az arcomtól, úgy súgja mosolyogva: „hát tiktűletek…és nem veszem le…mert az enyim…”
Ezután már nem lehet tovább kérni. Mert tudom, neki az a biztos, ami rajta van. Az az övé, amit megevett. Ezek a nyomor törvényei.
Az egyik háznál már nem lehetett tovább fűteni. A kályhának hiányzott mindkét oldala, tenyérnyi lyukak ontották a füstöt, drót tartotta azt a kevés részt is, ami volt neki. Ha begyújtottak, ki kellett nyitni az ajtót, mert bent a füsttől nem lehetett meglenni.
A csöppnyi házban, ami nem több harminc négyzetméternél, kilencen élnek, alszanak. Nem tudom elképzelni, hogyan. A helyzetet csak nehezíti, hogy itt végképp nem bírunk a patkánnyal…tényleg csoda, hogy egyáltalán élni tudnak itt a gyerekekkel. Sikerült szereznünk egy kályhát, ami jobb ennél, sokkal. A fát már az ő gondjaikra bíztuk. Megoldják valahogy. Talán.
Most mindenhol nagy divat, a környezetbarát technológiák alkalmazása. Nemrég egy találkozón valaki a komposzt-kazán fotóját tette elém. Hogy erre lehetne támogatást szerezni. Én is mutattam fotókat, házakról, amelyeknek nincsen ajtaja, földesek, és bár vályogból készültek, nehéz bennük hőszigetelésről beszélni…. de szerintük ez nem gond, a komposztdombba beépített, a bomlásból kapott hővel melegedő csőrendszer meleg vizet vihet a padozatba. Mint a padlófűtés. Nem baj, ha földes.
Kérdezem, mit szólnak a komposztdombhoz a patkányok. Először elcsodálkoznak, aztán nevetnek. Ilyet még senki sem kérdezett! Igen, ők Nyugat-Európában talán ezt nem látják olyan nagy gondnak. Tovább erősködöm, hiszen tudom, a házak melletti szemétdombokban, melyeket benőtt már a gaz, belepett a föld, nos, épp ott tanyáznak a patkányok, meg az elhagyott, összeomlott házak alatt, oda fészkelik be magukat, kiirthatatlanul.
Egy darabig elmélkedünk a patkányirtási technológiákon, majd azt mondják, szerintük a patkány nem bírja azt a meleget, és nem hiszik, hogy valós az aggályom, miszerint szétrágják a csöveket…Nem győztek meg. Azt hiszem, nem ezek a technológiák fogják megkönnyíteni a nyomorban élők életét, bár mi is nagyon figyelünk mindenre, a régi és új ötletekre, ami segíthet, ami meleget vagy fényt ad, kevésből is, a semmiből is, hiszen itt a ráfordítás lehetősége szinte a puszta emberi erő. Ha a környezetben találunk felhasználhatót, mint a biobrikettre, az kész siker.
Hogy milyen lesz a Húsvét? Kihez tudnak locsolni menni a fiúk, ahol kerül egy piros tojás? Lesz e kölnijük? Lesz e sütemény? Egy kis kóla? Lesz e a falun szokásos jövés-menés? Tartok tőle, hogy nem. A gyerekeken nyoma sincs az ünnep hangulatának. A kérések, amiket most kapunk, azok sem az ünnepre irányulnak. Kabátot kérnek még, melegebb cipőt, pulóvert. Élelmet. Kenyeret.
Próbálunk kis csomagot összeállítani. Legalább azoknak a családoknak, ahol gyerek van. Nem, már nem az ünnepért. Csak az elviselhető hétvégéért, tavaszi szünetért. Ami most talán még nehezebb lesz, mint máskor.
