Vele sem volt egyszerű. Volt, hogy úgy éreztem, megbízhatok benne. Hogy értjük egymást. Építhetünk egymásra. Aztán mindent összetört egy rossz döntéssel. Én pedig, ahogy ilyenkor szoktam, kicsit visszaléptem. Vártam. Hagytam, hogy akarjon újra más lenni. És megtette. Most az egyik legstabilabb pont a brikett programunkban. Ő koordinálja, irányítja a munkát. Jól csinálja. Az irányítást is, meg a munkát is.
Pedig nem egyszerű neki. A szikár, apró kis emberre sok terhet rakott az élet. Itt a fiatal asszony, aki nem mindig arra vágyik, hogy a sok gyereket gondozza, ami nem is mind az övé, a ház, amit hol itt, hol ott kezd ki a patkány, a rossz döntés miatti „priusz” a hivataloknál, meg persze a szegénység, és vele az ettől is problémás nagyobb gyerekek. De bírja. Megedzette az élet, a saját sorsa, gyerekkora sem volt jobb, meg megzavarta ez a fiatal lány, akiért mindenre képes, most is, annyi csalódás után is.
Amikor meghirdettük a brikett programot, a 30 nap önkéntes munkalehetőséggel azoknak, akiket az önkormányzat nem tud behívni, rögtön jelentkezett. Jó gyakorlati érzéke és szervezési képessége hamar megmutatkozott, kiderült, alkalmas a munka irányítására. A többiek szívesen dolgoztak vele, nem hagyta a lógást, követelt és példát is mutatott. Jobban ment a munka itt, mint a közmunkán. Beosztotta a munkafázisokat, mindenkit a megfelelő helyre, rendezte a terepet, a prést, a szárítót, ha kellett fogadta az érdeklődőket, elmagyarázta, hogyan készül, ha kellett tréfálkozott, jó hangulatban telt a munka.
Amikor letelt a 30 nap, felkínáltuk a lehetőséget, hogy aki marad, megtermelheti a téli fűtőanyagot, immár magának, teljesen otthoni célra. Ketten vállalták. Ő is. Visszajött, és betanította az újakat. Dolgozik velük, velünk, ötletel, hogy lehetne jobban. Érzem, ő már előre néz. És nem egy napra, egy hétre. Látom, örül, mikor megyünk, és nézzük a napi „termést”. A napon száradó brikettek mellett tényleg öröm megállni. Látni a szaporodó mennyiséget, mindannyiuk örömét. A munka eredményét, sikerét. Nincs ennél fejlesztőbb dolog.
Aztán az egyik napra programot szervezünk. Már régóta tervezem, hogy gitárral, szintetizátorral életre hívjuk azt a felnőtt hagyományőrző zenekart, ami állítólag valamikor itt is működött. Három felnőtt férfiről tudtuk, benne voltak, és azt is, szívesen énekelnek. Köztük volt ő is. Összegyűltünk hát a kultúrházban, kicsit többen is jöttek, mint eddig, kíváncsiak voltak, mit produkálnak majd a hangszerekkel. A férfinak is remek hangja van, de nem akarta. Szégyenlősen állt, tartotta legkisebb gyerekét a karjában. A brikettes „brigád” tagjai nevetve, hangosan követelték, hogy énekeljen ő is. Szeretet volt ebben, amit jó volt megtapasztalni. Én is noszogattam, hisz hallottam már…..végre rászánta magát. Együtt próbálgatták. Egyre jobban belejöttek. Papírlapokon kiosztottuk a szövegeket, többen beszálltak. Fiatalok, fiúk, lányok is. A kicsik szájtátva hallgatták.
Aztán, mikor a kesergő, utánozhatatlan autentikus cigánydal felcsendült tőlük, már nekem is tátva maradt a szám. A két férfi állt a színpadon, egyikük karján a gyerek, a harmadik a hangszeres kíséretet adta. És énekeltek. Úgy, hogy az ember beleborzongott. Három éve elmúlt, hogy itt dolgozunk. És most találtunk rá egy újabb értékre. Ami összetart, nemesít, ami igazi közösségfejlesztő lehet. És az lesz. Érzem. Érzem azt is, hogy ebben ő is fontos figura lesz. És a másik is, akiről sosem gondoltam, hogy így képes énekelni. Meg a harmadik, aki olyan magabiztosan kezeli bármelyik hangszert, hogy csak nézek…Egyszerűen lenyűgözőek így, együtt. Nézem a hatást is, amit a közösségen mérek le. A csillogó szemeken. A táncra perdülő gyerekeken.
És biztosan érzem, érezzük, hogy jobb lesz így.
Ha közösségben dolgozunk, segítjük egymást, vagy akár együtt zenélünk. Mert együtt van igazán esély mindenre. Az élet megváltoztatására, az élhetőbb falu létrehozására.
Sokat gondolkodom, mi kell ahhoz, hogy elinduljunk felfele. Az biztos, hogy a bizalom a legfontosabb. Hogy higgyünk egymásban. Ha sikerül, képesek leszünk felfedezni egymásban az értékeket.
Mert az, mindenkiben megvan. Csak van, hogy nehéz észrevenni. Mert ahhoz helyzetek kellenek. És azt hiszem, azokat kell megteremteni.
