Érdekes cikket olvastam az egyik lapban. Az írója azt feszegeti, kit tekinthetünk szegénynek? Mivel világjáró, hozza a példákat a fejlődő országokból, az igen, azok az igazán szegények, akik sosem hordanak cipőt, vagy egy kartonlapon élnek, gyerekestől. Míg a mieink, akik lehetnek hajléktalanok is, a bevásárlókocsik 100 forintosért könyörögnek, ők a „borgőzös honfitársaink” – írja, olyanok, akik „szegénynek” mutatják magukat, de a kapott fél kiflit a kukába dobják, stb.
És a konklúzió, hogy az adománnyal csak meghosszabbíthatjuk a kilátástalanságban lebegés állapotát…hiszen a 100 forintot rögtön alkoholra költik…. ezzel szemben 100 forintból egy etióp nagycsalád bőségesen jóllakik….
Igazából nem tudom eldönteni, mit akart a cikkel. A kérdése, hogy kinek könnyebb segíteni, egy egész ország nélkülöző lakosságának, vagy az egyre nagyobb létszámban felbukkanó hajléktalanoknak, tényleg elgondolkodtató. De a megközelítése számomra azt az állásfoglalást tükrözi, hogy emezeknek nem érdemes.
Szerintem csak azért tűnik egyszerűbbnek, mert a messzi szegénységnek nem ismerjük a hátterét. Ott csak a képeket látjuk. Akik közöttünk élnek, azoknál meg az okokon is el kell gondolkodnunk. Kellene.
Persze sokan a könnyebb utat választják. Sokan azt gondolják, a szegénységben élés személyes döntés kérdése. „Így jártak” azok a gyerekek, akik szegény családba születtek. – írja egy kommentelő cinikusan itt is. – ” Ő döntött így, nincs is dolgom vele. Én bezzeg nem így döntöttem, nekem meg jó.” – ezek a legegyszerűbb megkerülései a problémának.
Nem állítom, hogy személyes felelősségek nincsenek a dologban. De az, hogy egy embernek a sorsa milyen irányt vesz, hányféle hatás vetül rá, hogy jelenik meg egy gyerek életében ez, mikor minden formálja a személyiségét, és hogyan határoztatik meg a sorsa csupán attól, hova születik, hogyan éli meg a családi és intézményi hatásokat, vagy éppen azok hiányát, azt kevesen gondolják végig.
Amikor egy-egy családban leülök, beszélgetni velük, megpróbálni megérteni őket, akkor látom, mennyire nem csupán személyes döntések azok, amelyek az életüket meghatározzák. Mert azt látom, hogy a szülők is az előző generáció tapasztalatait, hatásait hordozzák, és közvetítik. És világosan látszik: innen, segítség nélkül nem lehet más a gyerek.
Nyilván az emberi gyengeség is benne van, gondolom, ha valaki pl. alkoholista lesz, és nem bír vele szakítani. De az, hogy odáig eljut, annak sok oka van, sok hiány az életében, ami miatt a pohárért nyúl. És a hiányok, amiket lehet gyerekkorától megélt, a hatások, melyeket ki tudja hol kapott, mind lökték valami felé. És annak is oka lehet, hogy nem bírt ellenállni neki.
A szegénység a gyereket is löki tovább. Az út, amin a szegénység végiglökdösi, meghatározza, hogy milyen szülő lesz. Mert szülőként is úgy tesz majd, mint ahogy vele tettek. Felnőttként is úgy bánik másokkal, ahogy vele bántak.
Mert aki sosem tapasztalja meg, milyen az, hogy valakinek külön élettere van, saját holmikkal, azért saját felelősségekkel, abban nem alakul ki vágy, hogy neki olyan legyen.
Akinél reggel nincs reggeli, aki akkor eszik, mikor van mit, abban nem alakul ki a rendszeresség a táplálkozásban.
Akinek napja, hete, nyári szünete nem tervezett, szervezett, abban nem alakul ki a képesség az élet tervezésére, szervezésére.
Akit kigúnyol, megaláz a többi, az nem lesz toleráns, elfogadó.
Akinek soha nincs semmije, és kortársai mindig szembesítik vele, hogy nekik bezzeg van, az nem fogja őszintén és kedvesen azt mondani, nekem tényleg nincs…. mert nekünk nem telik.
Akit ütnek, az maga is üt.
Akivel ordítanak, az ordítani fog másokkal.
Akinek sokszor mondják, hogy te nem fogod tudni, tényleg nem fogja tudni.
Akivel gyakran éreztetik, hogy ő másodrendű, abban nem alakul ki az egyenrangúság érzése.
Akinek sokat mondják „így jártál!” egy idő után orrba vágja a másikat, és azt ordítja: „te meg így!”
Lehetne még hosszan folytatni. Persze logikus, hogy akkor a szülő a felelős. A szülők személyes döntései. De ez egy folyamat. A mostani szülők is ilyen hatások miatt lettek olyanok, amilyenek. Őket is a családi, közösségi, intézményi, társadalmi, politikai hatások formálták olyanná, amilyenek. Egy visszatérő ív az életük, ami a nyomorba fordul vissza… Azért kell segíteni, hogy az ív más legyen, kicsit magasabb, azért, hogy a gyereknek már jobb megtapasztalásai legyenek.
Szeretném, hogy egyszer majd személyes döntéseiken múljon a sorsuk. Mert most nem azon múlik. Nagyon nem.
